Néha el tudok keseredni azon, hogy lám mások mennyi mindent elértek már a gyereküknél én meg még mindig nem. Például, hogy aludja végig az éjszakát, hogy ha délután vagy délelőtt leteszem az ágyába, mert tudom, hogy rá fér az alvás, akkor szépen aludjon egyet, hogy a délelőtti gyümölcs kiváltsa a tízórais szopást, egyáltalán, hogy ritkábban egyen, de akkor egyszerre többet stb. De hát nem vagyok elég erős és következetes, úgy látom, de ez mindig is az én hibám volt, szóval nem a gyerekkel van a gond, anyuka az, aki nem tudja megszervezni a napirendet, keresztül vinni az akaratát. Engem egy 7 hónapos is simán lenyom, elég alkalmaznia a nyöszörgést, vagy kiengedni a hangját. Közben meg ugye az ember lánya meg nem akar panaszkodni, mert ez annyira piti dolog, ráadásul nem való, mert igazából mi gondom van, lehetne minden sokkal de sokkal rosszabb, mert alapjában azért semmi baj. De tegnap éjjel arról álmodtam, hogy elszabadultam 3 órára és megnéztem a Die Hard 4.0-t és annyira jó volt egy kicsit gyerek nélkül.
Annak idején (ősszel), azt képzeltem, hogy nyáron már simán járunk majd moziba, városba, vacsorázni kettesben a párommal. Hát a valóság kicsit más, mint ahogy elképzeltem. Nyavajgás picit megengedett azért anyának is, azt hiszem, csak én nem vagyok a nyüszögős, hangkiengedős fajta. Nyelünk egyet, írunk egy blogbejegyzést, aztán hajrá, tovább megy az élet. Pillanatnyi elmezavar, bocsi.
