Megtörtént

Akkor most már tudom, milyen is az, otthagyni a gyereket. Ma kijöttem ugyanis a szobából reggeli után. Amit mellesleg nagyon meghatottan néztem, olyan nagyfiús volt Babszem, ahogy ott ült a kisasztal mellett és fogta a poharat, itta a tejet, majd letette és bólintott a gondozónőnek, hogy ez finom volt. Volt persze nagy sírás. Én ücsörögtem másik anyukákkal a folyosón, próbáltam a kirakott újságokat lapozgatni, de hallottam, hogy ordít a gyerekem több falon és ajtón keresztül is, s a gyomrom egy gombóc volt. Persze megnyugodott, megnyugtatták, meg én legalább nem bőgtem, tartottam magam. Aztán tízórai után, amikor már kint voltak az udvaron jelentem meg újra. Örülgetett nekem, nem is volt megsértődve, pedig attól tartottam, odabújt pár percre a vállamra, aztán nagyon vidáman játszott tovább egészen ebédig. Igazából sokkal jobb kedvűen, mint mondjuk tegnap. Mert nem hagytam cserbe, mondtam, hogy majd visszajövök és visszajöttem. Szóval van ennek logikája és a gyakorlatban működik is, csak amit nem hittem volna, hogy rám is ekkora hatással van. Biztos holnap is lesz sírás, meg a jövő héten is, de egyre kevesebb, s a végén még az én gyomorgombócom fog állandósulni, ő meg már nagyon boldog lesz a játékokkal.
Ebéd után amikor eljöttünk szépen elköszönt a gyerekektől, gondozóktól, műanyag lovacskáktól, babakocsiktól is 🙂

Hasonlók