Amikor még vezettem a versblogom, minden április 11-én egy József Attila verssel emlékeztem meg az alkalomról. Most inkább valami mást idéznék, egyikét a mindenkori kedvenc verseimnek (amivel a versgyűjteményem is indult 2003-ban). Pedig elég rosszul indult a kapcsolatunk: retorikára kellett megtanulni 1 lélegzettel elmondani az első versszakot, majd nagy levegő után a másodikat is eggyel. De ennek hála megtanultam és amikor már nem arra figyeltem, hogy elkerüljem a fulladásos halált, akkor a sorokra kezdtem rácsodálkozni.
Legutóbb esti versként mondogattam Babszemnek: mikor még szoptattam, evés után elsuttogtam neki. Sose aludt el rá:)
Dsida Jenő: Arany és kék szavakkal
Miképen boltíves,
pókhálós vén terem
zugában álmodó
középkori barát,
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát
s már félig fent lebeg
a tiszta étheren, –
ül roppant asztalánál,
mely könyvekkel teli
s a nagybetük közébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal s égi kékkel,
mígnem szelid mosollyal
lelkét kileheli:
úgy szeretnélek én is
lámpásom esteli,
halavány fénye mellett
megörökítni, drága
arany és kék szavakkal
csak Téged festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága
s le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én Szerelmem,
világ legszebb Virága.