Annyira el tud nyelni a vidéki élet, hogy semmi kedvem sincs blogolni. Pedig rengeteg apróság történik. Babszemnek gyönyörű egészséges színe van, naponta 3-4 alkalommal végiglocsolja a kertet, szedi a sóskát, több virágot ismer fel, mint én, valamint a locsolócső legalább olyan nagy siker, mint a kanna. Itt azonban valahogy a különböző háztartási gépek hangjai nagyon zavarják, például mikrózni se lehet, ha ő is a konyhában van. A macskával az első nap óta patthelyzet alakult ki, mert akkor ő nagy bátran belémarkolt, na meg a kiscicáiba is, szóval Füstike fúj rá. Azóta ha meglátják egymást a fáskamra két oldalán kötnek ki. Macska az ajtón belül kuporog és néz kifelé, villámló tekintettel, Babszem meg kívül guggol és szemez vele. Néha megpróbálja rávenni, hogy élesítse megint a karmait a fán, mert az nagyon tetszett neki. Olyankor hangosan kiabál a cicával és mutogat felváltva az állatra meg a fára. De a macska siet inkább a fáskamra felé. Vasárnap megpróbáltam szandált venni neki a helyi heti piacon. Azt az ordítást, amit csapott, amikor a szandállal a lába felé közeledtem nem tudom leírni. Mintha ölnék. Mellettünk egy vele közel egy idős kislány nyugodtan tűrte a hasonló procedúrát. Mert ő nőből van. Babszem meg olyan mint az apja, meg a nagyapja, ha már 2 dolgot kell felpróbálnia, az sok. Úgyhogy szandi nincs egyelőre.
