Biztos azért van, mert már öreg vagyok és figyelemmel kísérhettem, mennyire erőszakosan igyekeznek ránk, a fogyasztói társadalmoban tébláboló vasfüggöny mögötti emberekre rákényszeríteni, de nem bírom lenyelni ezt a szívecskés érzést. A Valentin napról először én is az Adrian Mole 13 és 3/4 éves szenvedéseiben olvastam, ahol azon problémázott, hogy a három képeslap közül kettőt tuti a szüleitől kapott és remélte, hogy a harmadikat Pandorától. Gondoltam, milyen jópofa, hogy titokban lehet képeslapokat küldözgetni annak, aki tetszik és megboldogult plátói szerelmeimnek mennyire jól ki tudnám így fejezni az érzést, ha nálunk is lenne ilyen nap. De ahogy megérkezett hozzánk Valentin, a sok szivecskével pirossal és rózsasszínnel és az erőszakos marketinggel, elkezdett kerülgetni a hányinger.
A nőnapot azonban mindig is nyugisabb dolognak tartottam, mert részemről lényege abban volt, hogy a férfiak elismerik, hogy valahol a nők is szerepet játszottak a világ folyásában. Nem kell, hogy párod legyen, mert ha szingli vagy akkor neked még kimondanod se szabad, hogy szivecske meg rózsaszín, de mégis kaphatsz a kollegádtól egy szál virágot. A nőnap nagy pechje persze az, hogy Clara Zetkin (megtudtam a hétvégén, hogy a róla elnevezett bölcsödét, ahol kezdtem, már nem úgy hívják) javasolta a megünneplését 1910-ben valamelyik Szocialista Internacionálén ezért aztán most nagyon nem divat. Nekem a nőnap inkább a tavasszal és a hóvirággal volt összefüggésbe, csupa relax, marketing nélkül.
