A hétvégi Népszabadságban olvastam egy cikket, amelyben a megdöbbentő az utolsó mondatok voltak. A nagyszülők elutasították az unokájukat, nem veszik magukhoz, a szerencsétlen gyereknek, aki 9 évesen megszökött otthonról és amikor megtalálták kérte, hogy vigyék inkább nevelőotthonba, ők nem adják meg az esélyt, hogy eseetleg más legyen mint a szülei, másképp nőjön fel, lásson mást is, érezzen mást is. Pedig megtehetnék.
Én nem ítélkezhetem persze felettük, nekem nincs gyerekem, unokám. Ha valaha is lesz, szeretném ugyanazt mutatni, adni nekik, mint nekem a szüleim. Mert úgy kereken lehet látni a világot, mert nagy tanulmányok és hozzáértés nélkül is tudom,, tapasztaltam, hogy ez fontos.
Ez volt a nyálas rész 😀