Tegnap a rendelőben az asszisztens meg a doki is főleg az iránt érdeklődött, hogy milyenek az éjszakáim. Általában mindenkit ez érdekel a legjobban, hogy tudok-e aludni, hagy-e a gyerek. De én mindenkinek megdícsérem a fiamat, aki nagyon jól csinálja az egészet. Dicsekszem hát.
Mindenesetre olvasgatva más anyák beszámolóit, úgy tűnik, én vagyok az egyetlen. Úgyhogy megint azt éreztem, mint a terhességem alatt, hogy biztos nálam van a bibi, ha nincs hányingerem, nem émelygek stb. Most is felmerült bennem, mi van, ha az, hogy nincs nagyon miről panaszkodni, nem vagyok leharcolva az azt jelenti, valami nagy gáz van és hogy valami felett elsiklok.
Biztos ezért volt tegnap, hogy eszembe jutott, a védőnő azt mondta, ha a gyerek kutacsa behorpad, akkor bizony kiszáradás fenyegeti. Ezért aztán addig néztem Babszem fejét, míg fel nem tűnt a szimptóma. Azonnal megetettem, pedig nemrég fejezte be a vacsorát. A párom meg anyósjelölt szerint csak rémeket láttam. De megnyugtatott a dolog.
Biztos valami kisebbségi érzés, ha azt hiszem, szenvedés nélkül nem ér semmit az egész.
