Emlékeztető

Ma délután lakógyűlés volt. A szokásos éveleji. Mivel itt van a nagymama, gondoltam, semmi gond, megyek le részt veszek, úgyis beszélni kell a közös képviselővel a gázár támogatásról, egyéni mérőóra szerelésről meg hasonlókról. Még csak a második napirendi pontnál tartottunk, amikor jelzett a telefonom. Gyerekhelyzet, le kell lépnem, pedig már háromnegyed órája ment a gyűlés és még csak teltház se volt.
Felérve persze síró Babszem fogadott, akit csak komfortcicivel lehetett leszerelni. Későn és fáradtan érkező apjára se volt azonban tekintettel, az arénázás folytatódott. Igyekeztünk pedig megvacsorázni, reménykedni abban, hogy a fürdésig nem kell semmi mást bevetni, aztán jöhet az esti program. De nem lehetett kihúzni a dolgokat, előbbre kellett hozni az esti programot, főleg teszvesz néni szemrehányó tekintete miatt.
A nagyszülő jelenléte rengeteg mindenre megoldás, ugyanakkor sokszor csak a hátrányát látja az ember. Mint például amikor úgy érzem, hogy azért vagyok rossz anya, mert nem oldom meg a helyzetet a szerinte megfelelő módon. Na meg ismét le kellett ezt az estét jegyezni azért is, hogy Babszem bőgött, mert nem akarom majd az unokáim anyjának azt mesélni, hogy bezzeg az én gyerekem sose sírt. Mert majdnem biztos vagyok benne, hogy a párom is arénázott legalább ennyit, mint az én fiam, csak az 30 éve volt, az emlékek megszépülnek.
De én itt szeretném leszögezni: Babszem igenis szokott sírni. Főleg estefelé, ha már nagyon fáradt, de nem hajlandó elaludni magától és már semmi se segíti a megnyugvást, akkor bizony hamar tűnik úgy, mintha már órák óta ordítaná le a plafont. Szerencsére semmi se hallatszik ki a lakásból, szomszédnéni meg annyira se áll szóba velünk a falfúrás óta, hogy panaszkodjon. Vagy ha mégis, mint anyuval aki kint dohányzott a gangon, akkor is csak arról dünnyög még mindig, hogy a por beszállt a kamrájába.