Szép álmokat

Nézzünk szembe a tényekkel: a gyerekem nem jó alvó. Szinte egy kezemen meg tudom számolni hányszor aludt végig egy éjszakát az elmúlt 26 hónapban. Talán még itt a blogban is vissza lehet keresni, mert az mindig olyan nagy szám volt, hogy megemlékeztem róla. 9 felé alszik el, hiába próbáltuk korábban, kihúzza olyankor az altatási szertartást akár negyed 10ig is. Ha minden jól megy, akkor csak egyszer ébred fel hajnal felé és utána köztünk alszik reggelig. Ha nem, akkor többször is, de olyankor még simán vissza lehet tenni az ágyába. Sokat forgolódik, néha beszél, olykor felkiált*, ma hajnali 4 után nehezen sikerült visszaaltatni mert már ment volna reggelizni, meg az apját ébresztgette.

Ha én fektetem le délutánonként másfél óránál tovább ritkán alszik. Mással bezzeg, pl. bölcsiben, nagymamával vagy az apjával 2-2,5 órán át is húzza a lóbőrt.

Úgyhogy most már lassan el se hiszem, hogy volt amikor aludtam én 8 órát is egyben. De hát én vagyok ebben is a ludas, mert nem csináltam soha semmi drasztikusat, inkább mindig felveszem, megnyugtatom és oda fektetem ahova ő akar menni. Így sose fogja megtanulni, hogy feküdjön le, aludjon el egyedül (amit ugye ha én nem vagyok a közelben simán megcsinál) és ne keljen fel reggelig.

 

*péntek este pl. amikor kettesben voltunk jól aludt ugyan (azaz csak 1x kelt fel), de fél tizenkettő felé felkiáltott, hogy "apa". S mivel aznak szörnyű útviszonyok voltak én már arra is gondoltam, hogy biztos most történt valami az emberrel, amit a gyerek megérzett. De aztán 10 perc múlva jött a telefon, hogy szerencsésen megérkeztek úticéljukhoz

Continue Reading

Elég!

Az úgy kezdődött, hogy valamelyik hétvégén vezettem és sikerült nagyon benéznem egy helyzetet. Be kell vallanom, hogy már nem emlékszem, mi is volt az. Mindenesetre a párom a hátsó ülésről* kijelentette, hogy "Anya elbaszta!" A szó természetesen azonnal megtetszett Babszemnek és lelkesen ismételgette. Mi meg igyekeztünk úgy tenni, mintha mi se történt volna és nem röhögtünk, nem szóltunk rá a csemetére. Aki azonban gyerekre jellemző módon kiválóan raktározta el az emléket és a hozzá tartozó szituációt. Azóta a Basta!** kifejezést helyes kontextusban használja. Illetve valahányszor piros lámpánál fékezünk.
Mostanában van Babszemnek egy hosszú  meséje (magához képest az), ami úgy kezdődik, hogy "nagyi elbasta, nagypapa is, Andi is". A sztori köréje meg az, hogy Karácsonykor úgy volt, teszvesz néniék az éjszakát Cicáéknál töltik, aki meg anyósánál vidéken lesz, és csak 26-án jön ebédre. Előtte amikor megkaptuk a nekünk sütött bejgliket tőle odaadta a lakáskulcsát is. Egyébként minden elismerésem, hogy ő ilyenre képes volt, 4 gyönyörű rúdból 2t kaptunk meg, egy mákosat egy diósat és nem kellett ezen még csak törni a fejemet se, sőt vittem haza anyuéknak is házi készítésűt, mert amióta nálunk apu csinálja a bejglit, csak Tecsós van. Karácsony első napján hát, míg én a gyereket fektettem le, párom elvitte a nagyszülőket szálláshelyükre. Aztán hazajött. Majd hallottam, hogy cseng a telefonja. Később kiderült, hogy anyósjelölték nem tudták kinyitni a lányuknál a bejárati ajtót és próbálkoztak telefonos segítséget kérni előbb Cicától, majd a páromtól is. Végül telefonáltak, hogy megoldódott a helyzet. Mi persze jókat poénkodtunk rajtuk az este folyamán, mert volt már rá alkalom, hogy a mi ajtónkat se tudták becsukni, azóta gyakran a 2ből csak 1 zárat használnak, ha itt vannak nálunk. De felmerült, hogy talán rossz emeleten próbálkoztak.
Másnap reggel kiderült, hogy abszolút nem tudtak bemenni a lakásba és szállodában aludtak. Persze addigra már Babszem is tudta, hogy nagyi és nagypapa L basta! Aztán megjött Cica és ránézett a szüleinek itt hagyott kulcscsomóra, s kiderült, ő volt a hunyó, mert rossz készletet hagyott itt nekik. Így lett háromszereplős a gyerek kis meséje.
 
*Ott szokott tanyázni ha én vezetek, így kevesebbet szól bele és kevésbé idegesíti magát azon, hogy még mindig képes vagyok ugyanazokat a hibákat elkövetni, mint amikor újból vezetni kezdtem.
** Elmagyaráztuk a nagyszülőknek, hogy végül is nem olyan csúnya szó ez, hisz olaszul azt jelenti Elég!. Ezért maradunk az olaszos írásmódnál is.

Continue Reading

Ha van sapkája…

A lelkiismeretfurdalás, mint tudjuk az anyaság velejárója. Még terhesen kezdődik, amikor tényleg te vagy felelős a benned növekvő életért. Na jó, persze vannak külső, meg genetikai tényezők is, de ennek ellenére teljesen magadra veszel bármit, ami történik a veled szimbiózisban létező poronttyal. Összeolvasol mindent, vannak elvárásaid, na meg persze ott vannak a társadalmiak is : amit a környezetedtől hallasz, fórumokból leszűrsz, családtagok mesélnek. Aztán megszületik egy kis ember, akit neked kell gondozni, tanítani, óvni, védeni és folyamatosan kétségeid vannak. Mert a tied valamiért más mint a többi, nem úgy viselkedik, ahogy azt ígérték, amint kéne, ahogy elvártad. Ki ennek az oka? Természetesen rögtön magadban keresed a hibát, hogy valamit rosszul csináltál, kihagytál, elfelejtetted, nem figyeltél oda… a variációk végtelenek.Közben meg nagyon igyekszel, hogy ne stresszelj mindezen, mert hideg fejjel, amikor minden a legnagyobb rendben van tudod jól, hogy ezzel csak magad meg a csemete alatt vágod a fát. De hát még úgy is, hogy aránylag egészséges személyiség vagyok és nem fordul rosszra a lelkizésem, a depi is csak ritka vendég nálam, minden kis dolog esetében ami Babszemmel kapcsolatos 1000x játszódnak le bennem ezek a pro és kontra dolgok és kötök ki ott, hogy tuti valamit elcsesztem. Nem a gyerek a hibás, hanem én.

Ez a hosszú bevezetés meg csak azért van, mert ma reggel megint sírva váltunk el a bölcsiben. Pontosabban Babszem sírt, hisz az elmúlt napokat otthon töltötte a nagymamával, arany élete volt. Ő azonban tegnap hazautazott De ma nagy nap van, dupla mikulás. Mert jön Télapó a bölcsibe is és a gyárunkat is felkeresi, tehát hozom
majd be, hogy találkozzon vele itt is, na meg a kollegák
körbeajnározhassák. Azért is tartottam eddig otthon a gyereket, hogy péntekre biztos jól legyen, bár még mindig nem százas szegény.  Nem akartam, hgoy megint lemaradjon egy közösségi élményről, de az meg nekem is meglepetés volt, hogy reggel nem az ő gondozónője fogadott minket, így nem tudtam beszélgetni vele a helyzetről. Úgy érzem, hogy rosszul döntöttem, már megint. Inkább kellett volna otthon maradni vele, csak délutánra behozni, de közben meg elvállaltam a délelőtti ügyeletet… De tudom, a gyereknek kéne lenni az elsőnek, szóval ez nem kifogás… 

Soroljam még?

Milyen kis dolgok képesek hatalmas lelkifismeretfurdalásokat kiváltani…

Continue Reading

Nevelési elvek

Mint minden első gyerek, természetesen Babszem is el van kényeztetve. Aránylag sok mindent engedünk meg neki, ami lehet, hogy kívülállók szemében kicsit fura. Például amikor két hete bevásárolni voltunk az Arénában és amíg én a H&M gyerekruhái között nézelődtem, az apja hagyta, hogy mászkáljon a manó a földön, mert már a kocsit unta, kilóméter hiánya volt,s ő ezt nagyon élvezte is, de kapott rá pár rosszalló megjegyzést*, sőt egy anyuka elrángatta a gyerektől az őt érdeklődve figyelő kislányát.  Aztán, van olyan is, hogy hagyjuk azzal foglalja le magát a baba, hogy a kölesgolyókat szétszórja a konyhában. De hát nem tart semeddig feltakarítani.
Pedig azért mondunk nemet. Igaz, az az elvünk, hogy egy nap, ha lehet ne túl sokat. De vannak határozott nemek, jó néhány dologra. S azokat, ha az elejétől tiltjuk, nem ismétli meg a gyerek, sőt, magától rázza a fejét, amikor rámutat a tiltott tárgyra/körzetre (például hamar megtanulta, hogy a számítógép zsinórjaival nem játszhat, s azóta is simán elücsörög az asztal alatt és rá se pillant a kábelrengetegre).
Mindenki másképp kényeztet. Mi a kevés nemmel.

*A koszt szokták felhozni leggyakrabban, mint elrettentő dolgot, de van olyan, hogy kézmosás, kéztörlő, a ruhát ki lehet mosni és szerencsére Babszem nem nyulkál a szájában, plusz ahogy anno a doktorbácsi mondta Dórinak, egy kis piszokra mindenkinek szüksége van, akár orális úton is.

Continue Reading