Nem fotóztunk sokat, mert lemerült a fényképezőgép aksija én meg nem vittem el a töltőt, mert arra gondoltam, hogy ha Horvátországban egyszer se volt rá szükség, akkor talán kibírjuk 3 napig nélküle. Nos elég volt a gépet rosszul eltenni és a táskában, teljesen egyedül lemerítette magát. Pedig voltunk Harkányban, Siklóson, Pécsett, Abaligeten. De addig is, a Tenkes ifjai:
Kanizsára visszamentünk a gyerekekért, meg hogy kimenjünk a temetőbe és még anyu szülinapját is megünnepeltük. Úgyhogy szombaton ünnepi ebéden voltunk egy közeli étteremben () ahova persze vittünk tortát és a végén még csoportkép is készült a család 2/3-ról egy segítőkész idegen révén. Az 1/3 igazoltan volt távol, 2 hetes gyerekkel ne utazgassanak Stockholmból Sormásra. (Aki nem látta a képet a facebookon és érdekli, annak elküldöm, csak írjon :P) De azért elküldtem a húgomnak is a torta képét, hogy mi épp ilyet eszünk és gondoltunk rájuk, vajon ők mit. Mert mi ilyen rendes család vagyunk, ha kaja van, gondolunk egymásra 🙂
Oké, akkor megint eljött a hónap, amikor rendes blogoló leszek és minden nap teszek valami bejegyzést a két elhanyagolt blogomba, mert mostanában bizony az Olvasónapló háza táján is van néhány elmaradásom.
Szóval a népszerű National Novel Writing Month (Nemzeti Regényíró Hónap) nyomán, ahol a cél, hogy ha az ember minden nap ír, akkor egy hónap alatt összejöhet egy regénnyi anyag, én a blogomat fogom ellátni tartalomma.
Mondjuk nem hiszem, hogy mindkét helyre egyenlő arányba fogok dolgozni, de mondjuk a cél ugyanaz, mint előző években: novemberben legalább 30 bejegyzésnek kell születnie. Napról napra lesz friss tartalom, vagy itt, vagy odaát.
Előzmények:
Szóval megjártam Londont és már az őszi szünet családi nyaralás részét is letudtuk. A srácok most még anyuéknál vannak, hétvégén megyünk értük, mert csak 3 napot vettünk mi ki, szóval felnőtteknek még munka van.
Alexről pedig, aki már 2 hetesen vasgyúró méreteket öltött, a húgom is újra blogol 🙂
Távollétemet egész jól bírták Tesz-vesz néni segítségével. Ugyan Zsebi eleinte azt mondta, hogy fog oviba menni, hétfő reggel mégis otthon maradt, s mivel vasárnap (19-én) eléggé köhögött, még a doktornénit is kihívták hozzá, de semmi komoly, csak orrcseppet és köptetőt kapott, s a hét második felére már rendbe is jött igazából. Kedden (21-én) az iskolából telefonáltak, hogy Babszem lázas, haza tudnák-e vinni, szerencsére még alvás előtt történt, úgyhogy a nagyi és az öcsi elmentek a bátyóért. Én a konferencia közben kaptam erről az üzenetet, úgyhogy ebédidőben pofavizit helyett skype-oltam az emberrel és aggódhattam tehetetlenül azért a távolból, hogy mi a helyzet. Babszemnek azonban egy napos láza volt csak, másnapra amikor megint eljött a dokinő, már nem volt semmi baja. Viszont el kell mennünk ortopédiára, mert erősen úgy tűnik, hogy van egy kis gerincferdülése. Sokat nyúlt kb. 2 hete meghúzta a derekát is, egy darabig nehezen is mozgott, szóval valószínűleg ez lesz az oka minden felmerülő gondjának. Úgyhogy már készítjük fel, hogy elképzelhető, egy darabig nem focizhat.
Csütörtök este mire megérkeztem, mindenki jól volt és a reptéren Zsebinek az volt az első kérése: Hoztál valami ajándékot?
Ma nemcsak Cica születésnapja van, de világra jött az első unokaöcsém, a kozmopali Alex, Stockholmban.
Babszem azonnal lereagálta: most már egyenlő arányban vannak az unokák a mamánál: 3 lány, 3 fiú. Úgyhogy a papa készítheti a focipályát a csapatnak, kispályán már indulhatnak.
Van úgy, hogy Zsebi képes belelovalni magát dolgokba és akkor inkább, ha én is olyan kedvemben vagyok, ráhagyom a dolgokat. Tegnap este például hajmosás volt, ami egészen addig szépen működött, amíg ki nem derült, hogy a gyerek feje extra homokos. Hogy ezt már délután az óvodában szedte össze, vagy még vasárnap Szadán (ahol ragyogó időnk volt), nem tudtam volna megmondani. Mindenesetre kénytelen voltam beizzítani a zuhanyt is, az alaposabb tisztítás érdekében. Na itt aztán eltört a mécses. A végén már azt mondogatta, hogy de ő újra be fogja koszolni holnap a haját. Rendben, válaszoltam akkor holnap újra meg is mossuk. De ő kimegy Szadára, s ott fogja összehomokozni. Oké mondtam, menjél. Erre aztán jött a nagy bőgés: “De én nem tudok vezetni. Egyedül nem tudok Szadára menni”
Felismerte a határait 🙂
Már tavaszra is terveztem, hogy megpályázok egy utat a Londoni Könyvfesztiválra, de aztán bár az új főnéni támogatta volna, lemondtam róla, Zsebi még nem volt kész arra, hogy itthon hagyjam. Viszont elhatároztam, hogy akkor megcélzom az őszi konferenciát, amit minden évben októberben tartanak a brit fővárosban, s talán még Jayne-ékkel is találkozni tudok, főleg mert épp 2 évtizede utaztam ki hozzájuk először, hogy bébisintérkedjek nekik. Főnököm továbbra is támogatott, sőt kaptunk még külső ösztöndíjat is az útra (pontosabban a konferencián és a workshopon való részvételt fizeti külső forrás, utazást és szállást meg a cég), s szeptember második hetére már minden le lett rendezve. Úgyhogy október 18-án reggel megy a repülőm és csak 23-án kora este jövök majd vissza. Szombat-vasárnap szabad lesz, aztán jön a konferencia, de a legjobban azt várom, hogy helyet kaptam egy túrára a British Library-ben, ahol bevisznek minket a színfalak mögé, megnézhetem mondjuk a raktárakat meg az irodákat 🙂
Jelenleg éppen Jayne-nel meg Ann-nel egyeztetek, hogy a velül való találkozást hogy tudom beilleszteni a programomba. Na meg azt nézem, miket pakoljak az útra és hogy vegyek-e bőröndöt.
A gyerekek meg persze majd a nagyival lesznek, a hétvégén kívül ugye 3 napot, aztán őszi szünet, amire már szintén megvan a program, szóval majd kompenzálom őket és már azon is agyalok, hogy nekik milyen ajándékot hozzak 🙂
Hiába már a második éve próbálunk reggel időben elindulni, hogy mindenki odaérjen ahova kell (főleg Babszem a suliba), ez nem mindig jön össze kielégítő módon. Valaki mindig a gyenge láncszem úgyhogy aki utoljára veszi fel a cipőjét, az szokott a bűnbak lenni. S ezt aztán előszeretettel szajkózzák a srácok is, megsértődnek persze, ha ők azok viszont nagy élvezettel kántálják, ha anya vagy apa épp a gyenge láncszem (vagy gyenge lánc, ha Zsebi szavaival élünk).
Múlt héten szerda-csütörtökön az embernek roppant korán kellett kelnie, mert vidékre ment. Szerdán pl. fél hatkor indultak Pestről, úgyhogy nagyon, nagyon hajnalban szólt neki az ébresztő. Ebből következett, hogy egyedül kellett a reggeli menetrendet levezényelni. Úgy gondoltam, hogy ha 10 perccel korábban ébredek és Babszemet ráveszem, hogy a gyors reggeli menüt válassza (csokigolyókat tejjel), akkor simán megoldható a dolog. Mondjuk a fiúk kicsit nyűgösek voltak, mert őket is korábban vertem ki az ágyból, hisz normál esetben amíg én a kicsit leadom az oviban addig a két nagy elmegy a suliig, most viszont nem lehetett párhuzamosan, csak egymás után tenni a dolgokat, tehát előbb ovi aztán az iskola. Viszont sikerült motivációt találni nekik. Azt mondtam, hogy ha gyorsak és ügyesek vagyunk és időben elindulunk, akkor be tudjuk bizonyítani az általános igazságot, hogy apa a gyenge láncszeme a családnak, mert nélküle minden megy, mint a karikacsapás, bezzeg ha ő itt van akkor késve indulunk.
Ezzel sikerült is őket kellően felpezsdítenem, mindenki begyorsult és Zsebi teljesen felvillanyozódott, hogy a bátyja is bekíséri az oviba, a sulihoz érve pedig Babszem meglepődött, hogy éves csúcsot döntöttünk, mert 7:38-ra még sose sikerült odaérni.
Másodszorra már egy kicsit leengedtünk, mert csütörtökön “csak” 7:42-kor dokkoltunk az iskola kapujánál, ami az előző évi rekord volt, de szerintem bebizonyosodott, hogy ki a gyenge láncszem 🙂
Az úgy volt, hogy tavasszal kitaláltuk, idén nyáron fogunk majd kint aludni Szadán. Sátorban. Az egész család. Mert a ház 1nél több személyre nem igazán megfelelő már ottalvósnak, viszont teljesen jó, hogy ott a Wc a fürdő meg minden, szóval nem teljesen nomád, s micsoda nagy kaland lesz ez a gyerekeknek. Úgyhogy nagy lelkesen meg is vettük még a sátorszezon kezdetén a Decathlonban a 3 személyes könnyen felállíthatót, hogy aztán azzal játszanak kint hétvégéken a fiúk. Nyáron azonban csak nem akart összejönni, hogy kint aludjunk. Mert valami mindig közbejött. Aztán amikor a gyerekek lent voltak a Balatonon, egy augusztusi pénteken végre megtörtént a dolog. Kettesben kimentünk, felállítottuk a sátrat, este még sétáltunk is és kint aludtunk az esőben. A sátor teljesen megvédett minket a nedvességtől, a fekhely jó volt (a benti két ágy szivacsát és régi paplanokat vittünk ki), s ugyan kicsit hűvös volt, de hálózsákban nem volt ez vészes. Viszont megint felidéződött bennem, miért is utálok hálózsákban aludni, nem szeretem, ha be vagyok szorítva. Úgyhogy csak ezt tudtam negatívumként felhőzni. Reggel már sütött a nap, grillen készült kolbászt meg tükörtojást ettünk és az én álmaim is teljesültek: este egy kis bor mellett ücsörögtem a teraszon és néztem a naplementét, reggel meg gőzölgő kávéval ugyanott a napfelkeltében gyönyörködtem. Igen, ez jó lesz majd, ha végre kiköltözünk, akkor is.
Szeptember első hétvégéjére pedig beígértük a fiúknak is, hogy együtt fogunk sátrazni. Úgy tűnt, hogy jó idő lesz, nem túl hideg és esőre se számítottunk. Péntek délután én hoztam haza Zsebit, Babszemet az apja, már az előző alkalommal listáztuk, hogy mit kell majd még kivinni, úgyhogy eszerint vásároltunk előző nap és készülődtünk össze. Nagy siker volt vacsorára a grill kolbász, a csípős, legalábbis Zsebinek nagyon bejött. Ugyan amikor sötét lett, kicsit sírt, hogy mégis inkább haza akar menni, de aztán amikor bementek a sátorba és amíg én lezuhanyoztam, ők nézhettek Avatart *, megnyugodott. Vittünk egy csomó takarót, meg hosszú pizsamákat, de a végén még melegebb volt, mint augusztusban, eső is kevesebb esett és jobban aludtam én is, mert nem hálózsákoztam. Reggelire pedig újból volt grillkolbász, úgyhogy a gyerekek is nagyon jól érezték magukat. Ráadásul ugye reggeli után már felállíthattuk a trampolint és egész nap ott volt a sátor is, ahova be lehetett menni. Azt beszéltük, hogy megyünk még újra, de a mostani esőzés miatt ez nem jött össze, úgyhogy gyanús, legközelebb jövőre lesz ilyen alkalom. Addig is majd úgy elevenítjük fel, mint egy nagy kalandot, ahogy a fiúk is egyelőre beszélnek róla.
* Azért mondtam, hogy bár a feeling megvolt, mint amikor mi is jártunk gyerekkorunkban kempingezni a szüleinkkel, hogy sötét meg zseblámpa, hálózsák stb., de nekünk nem volt laptopról filmnézés este.
Az óvodás évkezdés több izgalmat és fordulatot is tartogatott, mint az iskolás. Mert hát az már második osztály, lassan rutin lesz. De az ovinál (ami ugyanaz, ahova Babszem is járt), ugye igazgató váltás volt, még nem volt tiszta melyik csoportban ki lesz az óvónéni, úgyhogy nyár eleje helyett a végén, augusztus 26-ra lett meghirdetve az első szülői a kicsiknek. Először közös volt, a két új csoport óvónéniit bemutatták meg az általános dolgokat elmondták és azon szurkoltam, hogy a zöld szobába kerüljünk, mert a pirosba kerültek a tapasztaltabb ám nem annyira kedvelt óvónénik. S amikor felolvasták a névsort, hogy kinek kell átmennie a másik csoportba, megkönnyebbültem, mert maradtunk mohák. Ráadásul a bölcsis csoporttársak is, úgyhogy már úgy indultunk, hogy ha az óvónéniket csak látásból ismerem, viszont szimpatikusak, akkor már jól állunk. Szülői után másnap volt családlátogatás is, ami egész jól sikerült s bár volt nagyszülői aggódás, hogy felveszik-e Zsebit, mert még nem 100-as a szobatisztaság mérője, az óvónénik csak felírták maguknak, hogy jobban oda kell majd figyelni és szóltak, legyen bőséges váltóruha. Illetve elmeséltem, hogy igazán anyás a fiatalember, néha nehezen válik le, de valójában nagyon jól érzi magát társaságban. Úgy beszéltük meg, hogy ott leszek az első két napon én is az oviban vele, hétfőn még ebéd után hazamegyünk, kedden pedig már megpróbál ott is aludni a fiam.
Hétfőn mi mentünk kicsit később, berendezkedtünk az öltözőbe, teletömtem a gyerek szekrényét váltóruhákkal, különös tekintettel az alsóneműkre. Reggeli szerencsére csokigolyó volt, úgyhogy Zsebi lelkesen evett belőle. A délelőtt nagy részében háttérbe húzódva figyeltem a dolgokat, tényleg a gyereknek is az kellett, hogy néha megnézze, ott vagyok-e még, amúgy nagyon jól feltalálta magát. A bölcsis barátaival játszott, akik kimondottan keresték a társaságát és nagyon jól tudta követni az óvónénik kéréseit. Kedden pedig ott hagytam azzal, hogy ébredés után megyek érte. De nem akart még hazajönni, mert még ott akart uzsonnázni. Úgyhogy azt kell mondanom, Zsebinek bejött az ovi. Reggelente nem nagyon csimpaszkodik, csupán pénteken mondta, hogy maradjak még, de szerencsére az óvónénije kedvesen de határozottan kézen fogta és bevitte a csoportszobába. Csütörtökön maradt kicsit tovább, mert akkor kipróbáltam milyen, hogy előbb Babszemért megyek a sulihoz, aztán vesszük fel Zsebit az oviban.
Ami a szobatisztaságot illeti, ugye vannak megszabott időpontok, amikor ki kell menniük a mosdóba, s ezen felül még 1x megy magától is, meg ahogy annak idején Babszem is, hazahordja a nagy dolgot. Itthon pedig még megengedem neki, hogy azt pelusba intézze el. A héten kétszer azért kellett cserélni ruhát, mert ugyan kint volt a mosdóban, le is húzta, de valahogy bili után ezek a kis wc-k nem jöttek be neki, úgyhogy kipisilt a kagylóból. Megbeszéltük, hogy akkor állva intézze a folyó ügyeit és onnantól ilyen probléma nem volt. Egyik nap nem hozta haza a nagydolgát, hanem játék közben az udvaron engedte el magát… Viszont a délutáni alvásokat mindig szárazon átvészeli, úgyhogy egyelőre közösségben nagyjából szobatiszta. Itthon még próbálja húzni a dolgokat.
Babszemnek, mint énekkarosnak, már augusztus 29-én reggel 8-ra be kellett mennie az iskolába, mert próbáltak. Mindig a másodikosok köszöntik az elsősöket, kiegészítve az iskola alsó tagozatának énekkarával. Persze a szünet utolsó hetében mindkét gyereknek elkezdett folyni az orra, a nagyobbiknak a torka is fájt, nem is gondoltuk, hogy részt fog venni akár a próbán is, de azért elment és ott fogták. Egyébként a családi legendárium szerint az apjuk is állandóan megbetegedett a tanév kezdete előtt, úgyhogy lehet ez ilyen öröklődő tudatalatti szorongásos dolog lesz nálunk is. De legalább már tudjuk.
Hétfőn reggel a szokásosnál korábban kellett menni az iskolába, kicsit persze elkéstek a fiúk, mert csak nem jött össze az időben elindulás. De az ünnepség sikeresen megvolt, első nap még nem volt tanítás és előbb el is lehetett hozni a gyerekeket. Szerencsére, mint délután a tanárnéni mondta, pont volt 1 óra esőmentes időszak, amikor ki tudtak menni az udvarra. Kedden már minden rendes időben volt, be kellett vinni az összes cuccot amit majd év közben használnak, s még úszás is volt. Szerencsére kivételesen rendes anyuka voltam és időben bevásároltam, felcímkéztem mindent. Sőt még technikai dobozt is csináltam Babszemnek Verdákos csomagolópapírral borítva be egy cipős-dobozt, persze mindjárt 2-t, mert Zsebinek is kellett. Már szombaton be voltak kötve a tankönyvek is, szóval én nagyjából felkészültem az iskolára.
Majd persze lesz már jövő héten szülői értekezlet, remélhetőleg nem egyszerre az ovissal (arról majd külön írok amúgy).
Mondjuk a székletmintánk eredménye nem jött meg persze, még csütörtökön se, pénteken pedig már elfelejtettem érdeklődni. Aztán valamikor augusztus 12-én hívtak fel a Tisztiorvosi szolgálattól, hogy elmeséljék mink volt. Ahogy azt a doktornőnk is jól tippelte, Campillo baktériumunk volt, de mivel senki mást nem érintett és diétázással a hasmenés is megállt, jogos volt, hogy nem kaptunk antibiotikumot, valamint a nyári szünet miatt közösségben se tettünk kárt. Amúgy is valószínűleg nem jól kezelt csirkétől kaptuk (gyanús, hogy a nem eléggé átsült grillezett csirkecombban élte túl a dolog annyira, hogy hatással legyen ránk, főleg Zsebire, aki előszeretettel eszeget husit), ráadásul mivel egyébként meg betartjuk az alapvető higiéniás szabályokat nem fertőztünk meg senkit. Mert elég gyorsan hat amúgy a baktérium 24-48 órán belül leteríti az áldozatát. Szóval eső után köpönyeg volt az egész, mivel addigra Zsebi már a Balatonon nyaralt.
Ugyanis kivételesen a tervnek azon része, hogy csütörtökön irány a Balatonszerény, bejött. Sőt mivel még itt volt a nagyi, a készülődés is egész jól ment és 10-kor elindultunk, hogy délre már ott legyünk a Muskátli utcában. Babszem és a két kisebb lány már nagyon várt minket, főleg Zsebit. Volt alkalmunk fürdeni is, mert szerencsére jó idő volt, ismét bicikliztem is, csak nagyon gyorsan eltelt a 4 nap, amit ott töltöttem. Babszemnek már kiváló színe volt és élvezte, hogy nagy kerékpárral mehetett (megörökölte azt, ami tavaly még Adrié volt), egész ügyesen ment vele (bár amikor a húgommal elmentek Máriára fagyizni nekiment 1 álló autónak), de én csak a szépet láttam. Tollasoztunk is és sikerült közösen rekordot döntenünk. Zsebi elutasította az úszógumit és a kis csónakot, viszont a karúszójával simán bejött a Balatonba, csak nehezen melegedett be, mert hidegnek találta eleinte a vizet. De főleg azt élvezte, hogy egyedül mászkálhatott benne, egészen addig amíg a nyakáig ért a víz, meg néha már felemelte a lábát is és nem bánta, ha húztam magam után. Amikor meg véletlenül lebukott, sose ijedt meg és félre se nyelt. Első pár alkalommal amúgy azt a missziót tűzte ki maga elé, hogy a vízben lebegő mindenféle növényeket kivigye a partra, úgyhogy néha gyalogolt rendesen, de egy idő után belátta, hogy nem sokra megy vele. A balatoni életbe amúgy hamar beilleszkedett, s mikor szombaton már kezdtem neki mondogatni, hogy nekem vissza kell majd mennem Pestre mert dolgozom, csak annyit fűzött hozzá, hogy ő még szeretne maradni. Persze azért még vasárnap este csak úgy aludt jól hogy ott voltam mellette, s szinte folyamatosan hozzám ért valamelyik testrészével. Hétfő reggel pedig csak kis hüppögés, ölelgetés, néhány maradj még volt, de amúgy simán elengedett. Úgyhogy egyedül jöttem vissza Pestre, pont 8-kor indultam és két órával később parkoltam is le a ház előtt, minden klappolt tehát.
Igazából van ami nem teljesen úgy alakult, ahogy terveztük. Például elvileg úgy volt, hogy miután Zsebit és a nagyit felteszem a buszra azon a július 17-i csütörtökön, lesz majdnem egy egész gyerektelen hetünk. S mindenfélét terveztem, többek közt, hogy pénteken este dolgozom, aztán meg kimegyünk Szadára és ott fogunk aludni sátorban. Majd miután elbúcsúztam a Tiszavasváriba indulóktól, s befordultam a sarkon, hogy visszamenjek a kocsihoz gödörbe léptem, kibicsaklott a bokám, a kezemben tartott telefonom eldobtam és megsérült a fedőlapja. A bal bokám meg szinte azonnal óriásira dagadt. De szerencsére haza tudtam vezetni, aztán borogattam, meg jegeltem, pénteken pedig nem mentem dolgozni, hanem folytattam a terápiát. Úgyhogy csak szombaton mentünk ki Szadára, akkor is én főleg az árnyékban ültem, hevertem meg olvastam… Most már több mint két hete a dolognak, de még mindig nem teljesen százas a lábam. A telefonomat trükkösen, de tudom kezelni, viszont hamarosan azért szervizbe kell adni, ami nem lesz olcsó mulatság.
A napot, amin hiányoztam gyárból ledolgoztam a következő héten, mert gyerektelenül tovább maradtam, viszont többnyire az asztalomnál ülve végeztem minden munkát, lábamat felpolcolva, meg fáslival nyomultam és mindig hazavitettem magam a busszal, inkább átszálltam többször, s igyekeztem keveset gyalogolni. Nem lett semmi a betervezett csavargásokból, vásárlásokból, sőt még könyvtárba se tudtam visszavinni könyveket, úgyhogy késedelmi díjaim is gyűltek rendesen.
Aztán igazából már szerdán (23-án) leutaztunk Tiszavasváriba a gyerekek után, akik nagyon örültek nekünk. Elmentünk megint Miskolctapolcára, kipróbáltuk a szabadtéri medencéket is, a gyerek részleg nagyon bejött Zsebinek. De voltunk a helyi strandon is, ahol meg Babszem élvezhette a csúszdát, s miután 1x lement rajta az apjával, már tök egyedül használta. Úgy volt, hogy utána egy hetet töltünk itthon a gyerekekkel: 2 napot vigyáz rájuk a nagyi, 1-t Cica, aztán meg egyik nap én viszem be őket a munkahelyemre, utána meg az apjuk, hogy aztán augusztus 2-án kimenjünk együtt Szadára, vasárnap pedig leköltöztetem őket a Balatonra, s csak ma (kedden) jövök vissza ők pedig maradnak és kezdetét veszi az unokatestvérekkel való nyaralás. Csakhogy Zsebinek már múlt szerdán laza volt a széklete, s ez csütörtökre komoly hasmenésbe torkollt. Szóval itthon maradtam a gyerekekkel, pénteken azért Babszemet bevitte magával az apja, mert arra ő már nagyon készült, mi pedig a doktornővel randiztunk, s szerinte is elképzelhető, hogy a strandon szedett össze valamit Zsebi. Méghozzá Vasváriban, mert ott voltam én vele a legtöbbet a medencében és enyhébb tünetekkel ugyan, de nekem is ment a hasam. A hétvégi programot (Szada, utazás Balatonszerénybe) el kellett hát halasztani. Pedig idén ugye anyuéké egész augusztusban a nyaraló, a két kisebb lány unoka már ott volt velük 1-től és nagyon várták a fiúkat.
Végül azért sikerült egy B változatot összehozni: szombaton apu feljött Babszemért, az ember egyedül ment ki Szadára én pedig most hétfő-keddről áttettem csütörtök-péntekre a szabimat. Tegnap óta a nagyi vigyáz itthon Zsebire, aki egyre jobban van, ma már csak 3x volt széklete, az se laza, s visszatérőben van az étvágya is és persze alig várja, hogy menjünk a Balcsira.
Úgyhogy most így állunk: holnap megkapjuk elvileg a székletminta eredményét, hogy milyen kórokozónk volt, de valószínűleg már megúsztuk az antibiotikumozást, én letudom az ügyeletem a gyárban, csütörtökön délelőtt pedig kocsiba ülök Zsebivel és irány Balatonszerény. Hogy milyen terveim vannak a jövő hétre, arról inkább nem is írok, mert még azok se jönnének össze…
Malinska után ismét újabb tábor várt Babszemre, de ez most napközis volt. Ráadásul ugyanaz a csapat vezette, mint a balatonit, azaz Jani bácsiék, a gyerekek edzői. Ez mondjuk annyiban jó, hogy ismerik ugye a srácot, nem valami random idegen pedagógus vigyáz rá. Sajnos pont azon a héten nem volt teljesen felhőtlen az idő. Még hétfőn, amikor nagyon nyár volt, felfújtak egy medencét az iskola udvarán, hogy majd ott fognak másnaptól fürdeni a gyerekek, de sajnos kedden már hűvösebb lett, később még nagy zuhék is voltak. Szerencsére csütörtökre már annyira rendbe jött az idő, hogy kirándulni el tudjanak menni és pénteken végre igénybe vehették a medencét is. Igaz nem sokat volt benne Babszem, azt mondta azért hideg a víz. De alapvetően jól érezte magát a gyerek a táborban, voltak ott edzésről ismerős emberek, sőt még húgom egyik barátnőjének lányaival is összefutottunk, igaz, ők annyira nem emlékeztek Babszemre (és ő se rájuk), de hát évente 2x, az unokatestvérek szülinapi bulijain szoktak találkozni.
Zsebi meg közben bölcsibe járt. Eleinte természetesen nem volt jó kedve a héten, aztán a hét második felére megszokta a helyzetet. Aztán szombaton jött a fordulat, ugyanis jött fel a nagyi, hogy busszal elvigye Tiszavasváriba egy hétre Babszemet és Esztit. Zsebinek meg lett ígérve, hogy jövő héten utánuk mehet, de azért nehezen engedte el őket. Csupán akkor enyhült meg kicsit, amikor jobban megértette, hogy én nem fogok menni még két hétig utánuk. Akkor kicsit belátta, talán jobb lesz neki még egy kicsit anyával.
Július 3. csütörtök
Erre a napra fogyott el a kajánk, amit hoztunk, meg amit főztük, s mivel pénzünk az meg még volt, úgy döntöttünk, hogy úriasan fogunk élni, s ebédet vendéglőben fogyasztunk. Méghozzá azon a helyen, a pizzázóban, ahol 4 éve is búcsúvacsoráztunk.
Délelőtt végül abba az öbölbe mentünk fürdeni, ami mellé régen is jártunk (az étterem alatt kialakított partszakaszon), mert ott van kavicsos, lassan mélyülő rész, ahol Zsebi tud játszani, illetve olyan móló, ahonnan meg Babszem úgy tud beugrani, hogy a szülőnek, aki várja még leér a lába 🙂
Zsebi éppen keni magát:
S mint kiderült, onnan még snorkelezni elmenni is klassz, mert többféle helyre el lehetett úszni, köves partra, kikötőbe és kicsit még a nyíltabb vizek felé is és rá lehet csodálkozni a gazdag élővilágra. Nem is gondoltam volna, hogy engem ennyire le fog nyűgözni az egész.
Az ebédet jól sikerült kiválogatnunk, volt pizza, meg csevapcsicsa és sült krumpli, s ez az utóbbi összeállítás Zsebinek nagyon bejött. Ráadásul a pincér srác mutatott egy olyan üdítő nyitási megoldást, amit nem ismertünk.
Július 4. péntek
Ismét ott kötöttünk ki, ahol csütörtökön voltunk, s kb. ugyanúgy telt a nap, mint korábban. Még az ebéd is nagyjából az volt, mint előtte, de most már nagy adag csevapcsicsát rendeltünk és kevesebb pizzát. A pincér srác pedig megkérdezte az embert, hogy most is ő akarja-e kinyitni az üdítőt. Babszem teljesen belelkesedett, hogy mennyire jól megy neki a vízbe ugrálás, meg az úszás, úgyhogy nagyon élvezte a tengert. Zsebinek kicsit hideg volt azért a víz. Viszont a nagyi is bemerészkedett és nyakig belemerült a tengerbe! Ez bréking nyúz és több szögből is le lett fényképezve szóval dokumentálva is lett az áttörés.
Itt vonulunk a part felé, a leanderek alatt (amelyekből teszvesz néni megint szerzett egy újabbat, mert barack színűt még nem nevel otthon) természetesen Zsebit cipelem.
A gyerekek a hét közepétől, miután főleg Sam a tűzoltót néztek azok közül a filmek közül, amiket magunkkal hoztunk, amikor esett az eső, tűzoltósat játszottak. Beültek a kocsiba, amivel aztán mentek és főleg a kávézóban oltották a tüzet. Volt náluk tömlő és porral oltó is és mindig előbb áramtalanítottak. Csak azon szoktak összekapni, hogy Zsebi akart mindig irányítani.
Július 5. szombat
Reggel összepakoltunk, de még lementünk egyet fürdeni utoljára a strandunkra, s kicsit még jól is esett, hogy nem volt verőfényes napsütés, úgyhogy annyira nem sajnáltuk, hogy el kell hagynunk a szigetet.
Amikor meg már lejöttünk a hídról az is kiderült, hogy valóban jókor voltunk nyaralni mert szinte a sztrádáig húzódott már a szemközti oldalon az újonnan érkező nyaralók miatt a torlódás. Kicsit mi is elkavarodtunk, úgyhogy a végén egyáltalán nem mentünk a szerpentinen, hanem végig autóutaztunk és aztán 1gyel korábban hajtottunk fel a sztrádára is, mint ahol szoktunk. Megállni a szokásos helyen álltunk meg, s rengetegen voltak, legalábbis előre tartottunk attól, hogy mi fog ránk majd várni a zágrábi kapuknál.
Az út második felében én voltam a volánnál, s bár vagy 2,5 km-es volt a sor amikor letértünk a sztrádáról, de kb. 40 perc alatt azért sorra kerültünk. Meglepődtem azonban, hogy később még a határ előtt is volt kisebb várakozás. De végül 5-re Kanizsára értünk, ott aludtunk és csak vasárnap jöttünk fel Pestre.
S persze ha lehet, még párszor szeretnénk a tengerpartra leutazni, s ha nagyobbak lesznek a gyerekek, talán messzebre is, mint a Kvarner öböl.
Július 1 kedd
Szinte máris kialakult a napirend, hogy reggel kényelmesen eszünk, aztán még kényelmesebben összekészülődünk és lemegyünk a partra. Többnyire útközben fogyasztják el a gyerekek a tízórait, aztán még egy jégkrémet is veszünk. Így szoktak menetelni lefelé a fiúk:
Ebéd után megpróbálom elaltatni Zsebit, ez a héten úgy 2 alkalommal sikerül, aztán ismét lemegyünk a tengerpartra, s most hazaúton kapunk jégkrémet. El lehetne így tölteni még jó pár hetet. S a snorkelezés nekünk, felnőtteknek nagyon bejött. Ez itt én vagyok, a békaasszony.
Hétfő estére megadtuk magunkat és megkérdeztük a háziakat, hogy tudjuk nézni a focit. Végül a szatellitet lekapcsoltuk és HD-ben követtük az eseményeket a HRT2-n. Sőt még azt is kiderítettük, hogyan tudjuk a teletexten megnézni az eseményeket és kis híján csak ott hagyott cserben a horvát tudásom, hogy nem ismertem fel elsőre az USA meg Hollandia nevét horvátul.
Július 2 szerda
Mivel azt terveztük, hogy ebéd után elmegyünk Baskába, délelőtt nem voltunk lent a parton, inkább korábban ebédeltünk. Ráadásul este megint volt vihar, eleinte kétségünk volt, vajon ne halasszuk-e el a kirándulást, de jól tettük, hogy tartottuk magunkat az eredeti elképzeléshez. A Baskába vezető út éppolyan regényes volt mint 4 éve, bár most már majdnem végig volt bicikliút, igaz nem irigyeltem azokat, akik ezen a hullámvasútra hasonlító terepen kerekeznek. A fél utat elfoglaló templom is megvolt és majdnem ugyanott parkoltunk, ahol négy éve, s igen megint csak több magyar szót hallottunk, mint Malinskában. S amikor odaértünk az is eszembe jutott, hogy miért is nem voltunk oda a strandért. Mert a víz és hogy apró kavicsos meg lassabban mélyülő, mint nálunk az szupi, viszont tömegnyomor volt, alig találtunk egy törülközőnyi helyet ahova lepakolhattunk (meg még egy kis árnyék is volt, igazán nem kívántunk sokat), pedig még csak előszezon volt. (Pár éve a húgomék nyaraltak ott hotelban és megértem, hogy inkább a helyi medencében fürödtek, s ritkán jártak le a tengerhez)
Azért a fiúk élvezték a vizet, viszont itt a strandon alig volt élővilág a vízben, a szemüveggel csak 1 halat láttam. Mivel pont egy fagyizó mögött telepedtünk le, természetesen fagyit ettünk, hazafelé vettünk mindenféle street food-ot (hamburgert, sültkrumplit, csavart burgonyát és kukoricát), s azt ettük meg. Valamint visszaúton megálltunk Baskát fotózni a távolból. De még mindig úgy gondoljuk, hogy ha ismét megyünk is KRK-re akkor se fogunk ebben a városkában szállást keresni, de a templomhoz azért szívesen felmennénk, onnan biztosan szépeket lehetne fotózni.
Június 28. szombat
Mivel négy éve nagyon meg voltunk elégedve Malinskával, idén is ott kerestünk szállást magunknak. Igaz, már 2 éve néztem egyszer, hogy a ház, ahol anno voltunk nincs többé az utazási iroda kínálati között, de nem csüggedtünk, kerestünk valamit hasonló paraméterekkel. Azaz olyan apartmant, ahol csak mi vagyunk, max. még a háziak. Ismét csak tavasszal foglaltunk, s most nem a szezon végén, hanem pont előtte mentünk ugye. Odafelé tehát ismét csak Kanizsán aludtunk egy éjszakát, a pénteki buli miatt mindenki jól kifáradt, lefeküdt. Végül ebéd után 2 felé indultunk el, s bár a Lobi előtte jól megijesztett, hogy majd mekkora sorokat kell várni a határon meg hát ugye Zágrábnál, ebből semmit se tapasztaltunk. Sőt, még átnéztünk az autópálya kapunál a másik oldalra is, s ott se volt, csak úgy 100m-es sor, meg is egyeztünk, hogy ennyit bevállalunk majd egy hét múlva mi is. Odafelé megint úgy osztottuk be az utat, hogy én vezettem a hegyek lábáig, onnan az utolsó 100 km-t meg az ember. De kellemesen csalódtunk, hogy elkészült a négy éve még csak alagútfúrásnál tartott autóút szakasz, úgyhogy a végén simán lecsorogtunk KRK bejáratához, csak 1x soroltunk majdnem rossz sávba.
Malinska is fejlődött, rögtön a városba vezető fő út mellett 2 bevásárlóközpont is épült. Az irodánál jött elénk a tulaj és kocsival elvezetett a házhoz, aminek hatalmas kertje volt. A földszinti lakás lett a miénk, két hálószoba (egyikbe franciaágy, másikban két külön fekhely) és egy nagy amerikai konyhás nappalija volt s kád a fürdőszobában*, meg hatalmas terasza, a lakás 65m2 volt, a terasz meg 24! A szokásos elrendezésben aludtunk, én Zsebivel a francia ágyas szobában, Babszem meg az apjával, igaz ők is összetolták az ágyakat. Teszvesz nénié volt a nappaliban lévő kihúzható 2 személyes kanapé. Mi kipakolás után gyorsan visszamentünk még az élelmiszer boltba, a Plodine-ba, tejet, vizet meg gyümölcsöt venni, addig a többiek kipakoltak. Ugyan 6 óra elmúlt, de azért lementünk megnézni a tengerpartot, meg persze mártóztunk is egyet. Látható volt, hogy itt is volt fejlődés, hiszen több betonozott napozós strand lett kialakítva, s a tengerpart melletti út is tovább volt kibetonozva mint 2010-ben. Sőt, a hotel mellett a vízipark cuccait is felújították. Viszont ugyanott volt a kisbolt, a jégkrémárus mint régebben. Mondjuk azért hűvös volt már, úgyhogy tényleg csak ismerkedtünk a vízzel:)
Június 29. vasárnap
Gyönyörű időre ébredtünk, s bár reggeli után én főztem egyet, azért még ebéd előtt is le tudtunk menni a partra. Most tovább mentünk egy kanyarral, s ott fürödtünk, ahol 4 éve is. Első körben mindenki nagyon élvezett mindent, aztán hazafelé úton Babszem kitalálta, hogy szeretne beleugrani a vízbe az egyik mólóról, az öbölben. Apja ment, hogy elkapja, csak éppen azt nem nagyon kalkulálták bele, hogy ott már neki se ér le a lába, meg hogy mi lesz azután, ha feljött a gyerek a víz alól. Az ugrás felkészüléssel együtt jól sikerült, csak a kifele úszásnál akadt egy kis baki, az ember rájött, hogy nem tudja kivinni a rá csimpaszkodó gyereket, úgyhogy kért, hogy segítsek. Szóltam Babszemnek, hogy akadjon le az apjáról és ússzon és másodszorra meg is értette, mit kérek, úgyhogy utána kievickéltek szépen a partra (mondjuk nem kellett, csak úgy 10 métert úszniuk, de az hirtelen félelemben nem könnyű).
Leginkább talán a nagyit viselte meg az egész, mert ő amúgy se szereti a vizet, nem tud úszni, alig két éve beleesett a holtágon egy csónakból a Tiszába és azt hitte, ott marad, úgyhogy most újraéélte az egészet és eléggé felzaklatta az eset. Szerencsére Babszemet nem annyira, ő az úszásos dologból alig vett észre valamit, mert teljesen lekötötte, hogy ugrás után feljöjjön a vízből és ott is maradjon. Ő amúgy készen is állt rá, hogy továbbra is gyakorolja az ugrálást, csak mi, felnőttek legyünk jobban felkészülve.
Június 30. hétfő
Éjszaka vihar volt, s még délelőtt is zuhogott az eső, úgyhogy elhatároztuk, elmegyünk együtt vásárolni. Most a második bevásárló központot kívántuk kipróbálni, nem a Plodine-t ahol első napunkon voltunk. Persze ez az ötlete támadt a Malinskán nyaralók kb. 90%-nak, úgyhogy zsúfoltak voltak a parkolók, amelyekben amúgy se egyszerű manőverezni, mert kicsi a hely (hisz a szigeten minden építkezés drága, úgyhogy ott spórolnak, ahol tudnak. Vásárolgattunk, amit kellett, nézegettük, hogy vajon tudunk-e venni fügepálinkát az otthon maradt nagypapának, mert még mindig emlegeti azt, amit jó pár éve Makedóniában ivott és azóta se. De persze most se találtunk, ahogy 4 éve se, errefelé valahogy nem divat a fügepálinka. Aztán fizetésnél kicsit megrökönyödtem, mert 230 kunával több volt a számla, mint gondoltam. Kiderült, hogy igazából nem csaptak be, hanem figyelmetlenek voltunk. Babszem ugyanis kinézett magának egy békaember felszerelést, legalábbis szemüveget és pipát, amibe beleegyeztünk, hogy megkaphat, úgyhogy bekerült a bevásárló kocsiba, mert az állt alatta a polcon, hogy 40 kuna. Ám az történt, hogy valaki már garázdálkodott a békafelszerelések között és semmi se volt a helyén. Végül úgy döntöttünk, hogy nem cseréljük vissza, hanem megtartjuk, s kipróbáljuk. Később kiderült, hogy kiválóan döntöttünk, új hobbink lett, a snorkelezés.
Délutánra már kisütött a nap, úgyhogy sétáltunk egy nagyot a városban és fagyiztunk. Az embert megkérte az egyik vízimentő srác, hogy fényképezze le valami haverjával, majd megadta az e-mail címét amit felírt egy rágó papírra. Ez később persze a szemétben végezte, s itthon már nem találtuk, hova kéne küldeni a képet. Azért a biztonság kedvéért valahogy kiderítettük a Horvát vízi-mentők elérhetőségét és oda elküldte levélben a párom, hátha valaki felismeri a srácot és továbbítja neki.
*nekünk ez is listás dolog volt amikor válogattunk, mert a zuhanytálca igazából egyik gyereknek se a kedvence
Szóval gyerekek nélkül még 2 napot töltöttünk munkahelyünkön mert a 3. napot, csütörtököt már mind a ketten kivettük szabinak, hogy készülődjünk. Sőt előtte szerdán még moziba is elmentünk, persze az X-ment néztük meg, mert azt szoktuk, meg az jó és ez az Eljövendő múlt napjai is az volt.
Csütörtökön már feljött teszvesz néni is, ők az emberrel kimentek Szadára ellátni a telket, én meg itthon pakoltam, vásároltam még amit kellett. Azért a gyerektelen napoknak hála a városban elintézendőket (biztosítás, pénzváltás stb.) sikerült elintéznem még munkanapokon. Közben a srácok nagyon jól érezték magukat Kanizsán, főleg mert Adri már ott volt, akiről aztán le se lehetett vakarni Zsebit. S mivel állandóan lefáradt, mert izgatottságból nem is aludt két délután se, esténként se volt gond, beájult rendesen. De még amikor aludt is (persze Adri altatta el csütörtökön ebéd után), akkor se hiányolt engem este.
Mi végül pénteken délre értünk Kanizsára, s együtt volt az egész család: mentünk a hegyre megünnepelni az összes nyári születés és névnapot. Volt bográcsgulyás meg húsok, s persze torta és tűzoltás is, többször. Utoljára voltunk így együtt egy darabig, mert mostantól ha minden igaz a húgom egy évig nem fog hazajönni. Azt hiszem még nem is írtam, hogy lesz harmadik fiú unoka, aki Stockholmban fog születni októberben, úgyhogy egyensúlyba kerül a családban a legifjabbak nemi elosztása.
Szombaton reggel még elvittük gumishoz a kocsit, mert a bal első kerék nagyon eresztett, amíg ügyködtek rajta bevásároltunk, s végül korai ebéd után 1 órakor indultunk el a tengerpart felé.
Babszem eleinte nem sokat mesélt a táborról, kb. mindent harapófogóval kellett kihúzni belőle, idő kellett neki, amíg feldolgozza az élményt. De nagyon ügyes volt, ha el is hagyott 1-1 pár zoknit vagy kisgatyát az fel se tűnt, mert amúgy mindent hazahozott. Azért annyit leszűrhettünk a beszélgetéseinkből, hogy azért nem mindig volt fenékig tejföl minden, természetesen hiányoztunk neki esténként és nem ő volt a leghangosabb legmenőbb srác a brancsukból, úgyhogy párszor kicsúfolták meg rászálltak a többiek. Eléggé sajnáltam szegényt és kicsit úgy éreztem, túl korán küldtük el táborba, de az apja szerint ettől nem nagyon tudom megóvni, a gyerekek kegyetlenek tudnak lenni és meg kell tanulnia, hogyan védje meg magát, álljon ki az igazáért és egyáltalán nem harcolhatok én helyette. De nem könnyű.
Mindenesetre fáradt volt Babszem még vagy két napig, aztán meg hétfőn délelőtt bement az apjával a munkahelyére, ebéd után pedig én vittem fogorvoshoz. Az volt megbeszélve, hogy kedden pedig feljön érte anyu és busszal lemennek Kanizsára, ahol majd felvesszük, amikor Horvátországba megyünk. Csakhogy nem számoltunk Zsebivel, akinek ugyan csak az első napokban hiányzott a bátyja, aztán megszokta, hogy egyedül van, de miután ismét lett társasága, nagyon örült neki, úgyhogy azt mondta, ő is elutazik a mamával. Busszal és nélkülünk 3 napra. Végülis az alternatíva az volt, hogy bölcsi, vagy vidék, s persze hogy az utóbbit választotta. Bár azért úgy voltam vele, hogy amíg el nem megy velük a busz, addig még nem hiszek ebben, de aztán nem volt különösebb gond, a 10 órás járat elvitte a fiúkat anyuval Kanizsára. Úgyhogy lett 3 gyerektelen napunk 🙂
Ma hajnalban, bár én nem hallottam, az embernek állítólag 0 óra 00-kor szólt a telefonja, amit tavaly vagy mikor én állítottam be neki, hogy ne felejtse el a kisebbik fiúnk születésnapját. Én csak azt tudtam, hogy amikor az enyém szólal meg, 6 óra 10-kor a normális ébresztőmön, az a mostani hétfőről visszarepít a 3 évvel ezelőtti szerda hajnalra, amikor már a műtőben voltam, s 20 perccel később előkerült ez az apróság. Aki most már nagyon nagy és okos és persze akaratos, de roppant vicces kölyök. Meg lehet nézegetni egyesével is az elmúlt évben róla készült képeket, de itt vannak ömlesztve is:
Boldog 3. születésnapot, Zsebi!