Higgyem el, hogy neki így most már jobb. Tényleg az, vasárnap óta mindenképpen. Összetört, darabokra hullott és nem tudták összerakni. Egy szomorú Humpty-Dumpty. Az erõs szervezete, amirõl alig egy hónapja nevetve mondtuk, hogy mindent kibír, túlél minket, feladta, a rengeteg fájdalmat nem tudta elviselni. Láz, tüdõembólia.
Amikor a balesetrõl hallottam, akkor sírtam, nagyon. Hogy milyen állapotba került és kegyetlennek éreztem magam, mert az én fejemben is megfordult, hogy nem lenne e jobb neki, ha megrövidülnének a szenvedései. Sose tudott volna már önállóan éni, és gyûlölte volna azt a helyzetet. Jobban megviselte az agyvérzése utáni kórház és másra utaltság mint az utána következõ 8 év. Mindig önálló, önfejû volt. Nehéz volt kedvelni, szeretni. Magányosan élt, nemcsak amióta özvegy volt, de elõtte is, azt hiszem, örököltem ezt a vonását, de mindig azt reméltem, hogy nem leszek annyira kedvtelen és megkeseredett, mint õ. A betegsége után, aztán meg teljesen elvágta magát az emberektõl. Amennyire várta, hogy amikor felkerültem Pestre hozzá költözök, átmenetileg, amíg nem találok valami más megoldást, annyira szorgalmazta aztán, hogy keressek albérletet. Alig egy hónap múlva. De 5 hónapig bírtuk az egyszobás lakásban. Azóta se akart senkivel együtt élni. Már nem kell. De huszonegy év után most a papával lehet újra.