Valamikor december elején egy nemzetközi blogringen találtam rá egy lányra, aki ír létére éppen Pesten telepedett le a férjével. Nekiálltam olvasni, mert mindig is érdekelt, hogy a külföldiek, aki önszántukból, vagy valami kényszerből itt ragadtak nálunk, tulajdonképp hogy érzik itt magukat. De őszintén, nem arra kíváncsian, amit udvariasságból mondanak egy ilyen faggatózásra. Gondoltam, hogy érdekes ovlasmány lesz.
Kiderült azonban, hogy rosszkor kezdtem bele az egészbe. A lánynak ugyanis tönkrement a házassága és most hétvégén visszautazott Birminghambe, retur jegy nélkül.
Ezzel a Kányádi Sándor verssel búcsúzott a havas Budapesttől:
vannak vidékek ahol a szerelem
akár a harmat az árnyékos helyen
tavasztól őszig őrizgeti magát
szerény hasonlat de illik rám s terád
félszeg is mint az iménti asszonánc
de időt-jelző mint arcunkon a ránc
vannak vidékek ahová nehezen
vagy el sem ér a környezetvédelem
kimossák sóid kasza is fenyeget
csupán a harmat táplálja gyökered
tisztások széle északos vízmosás
ha annak vennéd hát legyen vallomás
vannak vidékek ahol csak úgy lehet
megmaradnunk ha kezemben a kezed
és a viseltes szónak is hamva van
ha félárnyékban s ha nem is boldogan
száríthat szél és süthet hevet a nap
míg a harmatból egy csöppnyi megmarad
Kányádi Sándor: Viseletes szókkal