Sose voltam úgy különösebben oda a gyerekekért. Jah, hogy tanárképzőbe jártam, meg au-pair voltam? Nos igen, de mindegyiknek más más oka volt. A szakpárom az előbbinek, a nyelvtanulás az utóbbinak. De nem voltam soha az a spontán meglátok-egy-kisbabát-jajj-de-aranyos-gügyögni-kell-hozzá típus. Persze a villamoson azért előszeretettel vigyorognak rám a kisdedek, de ezt betudom a szemüvegemnek.
Ott van ellenpéldának az unokatestvérem, aki most elsős, és akivel sose sikerült igazán közel kerülnünk egymáshoz.
Anyu például helyből megtalálja minden törpével a hangot és nem erőltetetten. A hugom is ilyen volt. Komolyan klassz anyuka is lett belőle.
Most pedig itt a Dóri. Akit végülis a családból a leggyakrabban látok, szinte minden héten. S nekem adott először puszit is, előbb mint az anyjának és én csak annyit mondtam neki búcsúzóul múlt héten, hogy gyere adj egy puszit, ő jött és adott. A szüleinek meg lepottyant az álla, merhogy eddig ilyet nem csinált.
A hétvégén anyuval beszélgettünk erről, szerinte pontosan a visszafogottságom az, ami vonzza a Dórit is. Bezzeg a másik hugom meg kezét lábát töri, ha együtt vannak a kis kópéval, de az meg direkt húzza és rendszerint az anyja barátnőjének nevén szólítja (összes hasonlóság, hogy mind a ketten szőkék).
Most még nem tudom elképzelni, hogy ha eljön az idő én hipp-hopp jó anya leszek, mert hatalmas anyai érzések támadnak fel bennem.
