Leltár

Szombaton feljöttek a szüleim és a nagybátyámékkal elmentünk a mama lakására, hogy kitakarítsuk a bútorokat, bezsákozzuk az ott maradt ruhákat, hogy ha találunk valami hasznosíthatót azt a magunkévá tegyük. Odafelé eszembe jutott, hogy novemberben tettem meg utoljára ezt az utat a mamához, akkor még találkozhattam vele is, még otthon volt, várt minket valami pörkölttel meg tésztával, és állandóan ránk akarta tukmálni az egészet, mindig mindent meg kellett ennünk, abból amit főzött.
Óvatosan nézegettük át a holmikat és valóban eldugva, egy blúzba, becsomagolva egy kesztyűbe meg zacskóba megtaláltuk a dugi pénzét, amit nem tett be bankba. Hogy bírt 300 ezret összegyűjteni a nyugdíjából, felfoghatatlan. Anyu meg is kockáztatta, reméli, nem volt titokban bankrabló. Nagybátyám persze mondta, hogy rengetegszer fizetett ki a mama helyett számlákat. Szóval így. Még szerencse azonban, hogy nem lejárt pénzekben volt a vagyon. Így tudnak majd apuék illetéket meg hasonlót fizetni.
Találtunk rengeteg fényképet, jó párat hazavittem én is. Na meg rengeteg jelvényt. Mindenféle érdemrendeket, meg külföldi buszjeleket az ötvenes, hatvanas évekből. A nagypapának még munka érdemrendje is volt, nem beszélve a sok balesetmentes vezetésért kapott éremről (buszsofőr volt, sváb, német anyanyelvvel, ezért aztán rengeteget járhatott külföldre is). Még a mama esküvői fejdíszét is megtaláltuk. A sok ruhát félretettük, hogy elküldjük majd a Máltaiaknak vagy a Vörös Keresztnek, a bútorokat is.
Nosztalgiáztunk, ezerrel, a nagybátyám felesége ráadásul sütött olyan kelt tésztát, amit csak a mama szokott és ami a fiai kedvence volt.
Újra elbúcsúztattuk őt.

Hasonlók

1 Comment

  1. Azt hiszem valahogy így kellene lennie mindig a búcsúnak. Együtt, békében.
    Izgalmas és fájdalmas egyszerre. Nekem még soha nem kellett ilyet csinálnom, és eléggé félek belegondolni, mi lesz.
    Az egykék fájdalma.