Mivel ma sonkatál volt ebédre (szerencsére kevés sonkával és sok zöldséggel, saltával, s nem ettem hozzá kenyeret, viszont volt lencse, amitől szép leszek) eszembe jutott a Húsvét. Meg az, hogy itt mindjárt sok százezer nő fog felsikoltani, mert én kijelentem, hogy semmi kifogásom a locsolás ellen.
Mondjuk biztos hozzátartozik, hogy azért mert már elég idős vagyok és elég messzi otthontól, hogy csupán családtagok öntözzenek, akiknek a kezibe nyomom a saját parfűmömet (anyuét vagy tesómét, függően attól, éppen melyik illatot kedvelem), valamint szépen odatartom a nyakam vagy a csuklóm és megmutatom, hova kérem. De igazából sose utáltam a locsolást.
Pedig marha trendi, ettől érzi magát felnőttnek az asszonynép, mert elkezdhet kényeskedni a locsolás miatt. Fúj a hajam, fúj a ragadás.
Persze nem voltam elég népszerű ahhoz egyetlen iskolában és életkorban sem, hogy hosszú tömött sorokban várják a fiúk hogy hervadásomat megakadályozzák. Valamint kisvárosi lakosként nem fordult elő az sem, hogy züllött elemek akarjanak pacsulit löttyenteni reám.
Gyermekkorom Húsvét hétfőin vagy a tűzoltó nagybátyám jött hajnalban szolgálatba menet, vagy éppen onnan jövet locsolkodni, mindig valami új verssel, ami vagy gyűjtésből származott, vagy iratott magának egyet, szép hosszút, s mindig mindenhol fel kellett olvasnia, mert nem bírta megjegyezni. Aztán jött Szabolcska, a szomszéd kisfiú. Majd a rokonok és osztálytársak, vegyesen. Utóbbiakat főleg érettségi után volt jó látni, mert még pár évig betartották, hogy a korábban is együtt locsolkodó társaságok felkeresték a lányokat, ilyenkor legalább jókat lehetett beszélgetni, felzárkózni pletykákból.
Szóval locsolás nálam nosztalgia 1000rel.
Most meg úgyis jön egy csomó kisfiú meg rokoncsemete, mert ott lesz Dóri, és hát rá aztán máris vigyázni kell, hogy el ne hervadjon.
