Közben kiderült, hogy a kedves elfelejtette megmondani az anyukájának, hol találja a vasalatlan dolgok nagy részét (a kisebb a szárítón van), de szerencsére nem egy elveszett asszony és megtalálta magának a munkát.
Eleinte valahányszor jöttek hozzánk, extra nagy takarításokat csináltam, épphogy ablakot nem mostam. Mert mégis micsoda dolog, hogy anyósjelölt akar nálam takarítani. Takarítson a lányánál, mégiscsak családban marad. De aztán rájöttem, hogy egyáltalán nem ítél el engem azért mert nincs valami patyolattisztán, hogy vannak még dolgok dobozokban és zacskókban és nem tuszkolok mindent el a szekrényekbe. Segíteni akar és akkor érzi rosszul magát, ha nem teheti, hát ha ezzel csak jobbá teszem a kapcsolatunkat, akkor had vasaljon, töröljön port. Csak ne pakolásszon, mert akkor én se fogok semmit megtalálni.
Nem vagyok házitündér, pedig úgy gondoltam, ha már együtt lakunk a kedvessel az leszek. Ha összeköltözünk, saját albiba. Na ez volt négy éve. De most meg úgy gondolom, majd ha saját lakás lesz, ahol meglesz majd mindennek a helye, ahol az ember belefúrhat a falba oda ahova akar, szekrényeket, polcokat csinálgathat, akkor majd megváltozom. De elnézve eddigi tendenciákat a majd én megváltozom szlogenre, szerintem saját lakásban se leszek házitündér. Maximum többször fogok majd függönyt mosni.
