Marad

Lassan két éves leszek és semmi kedvem abbahagyni, főleg miután tegnap a páromtól megkaptam az Örülök, hogy blogolsz mondatot. Mindezt azok után, hogy visszaugrott az ágyvásárlásunkra, aztán elkezdte olvasgatni, mi is történt akkoriban, 2002 augusztusában szeptemberében velünk, s úgy belefeledkezett, hogy kis híján elkésett.
Megnyugtattam magam, lassan a blogbloomot követően nagyon menő már az is, hogy benne vagyok az első 50-ben, ennél többen nem fognak olvasni (mert ki volna hajlandó végignyalni az elmúlt 23 hónapot, én meg lusta vagyok összefoglalót írni) ráadásul kitartok és nem változtatok, változok. Nem szűkítem az írandómat azzal, hogy ismerősök előtt tárom fel a blogomat (pedig hányszor gondoltam rá), vagy éppen online emberekkel haverkodom élőben is, mert úgy érzem, azzal csak elitista lennék vagy éppen beszűkíteném a lehetőségeimet, mert megint csak kevesebb emberről, történetről irnék. S hiába érdekesek a gondolataim, elmélkedéseim (hehhe :D), azért az mozdít előre, ahogy reagálok a környezetemre.
Úgyhogy most elégedett vagyok ezzel az egész blogzással.
Megtartom.