Az Egy makulátlan elme örök ragyogása tényleg az egyik legszebb szerelmes film, amit láttam mostanában. Könnyeztem rajta, naná.
Egyedül néztem meg, egyrészt, mert a párom nem volt annó elragadtatva a Malkovich menettől sem, meg a hétvégi filmek, amiket én választottam (Elveszett jelentés, Tizenhárom) szintén csak heveny unalmat váltottak ki belőle, másrészt mert úgyis itthon maradt tanulni.
A film valahogy úgy szólt a szerelemről, annak csodáiról, ugyanakkor hétköznapi és nehéz oldaláról, hogy nem volt nyálas. Csak nagyon emberi. Hétköznapi, esendő hősökkel, akik nem csak egydimenziósak. Elgondolkoztató, hogy ha az emberből az emlékeket ki tudják törölni, de igazán az érzelmeket, és azt ami emberré teszi nem, akkor a film feltevése szerint nem is az agyunk felelős azért, hogy kibe és miért szeretünk bele, hanem talán valami más.
Jim Carrey pedig folyamatosan mutogatja, hogy nemcsak gumiarcú, de színész is, s eléggé szomorú, hogy bárhol olvastam is, mindenki arról papolt, mennyire meglepődött mind rajta, mind Kate Winsleten. Carrey esetében pedig nem szabad megfeledkezni a Truman Showról, meg az Ember a Holdonról, Kate Winslet pechje, és szerencséje is egyben, hogy szerepelt abban a hajósüllyedős filmben, pedig neki is voltak annál sokkal jobb megmozdulásai, kezdve a Jane Austen hősnővel.