Szombat délután Láthatatlan Unokatesómékhoz voltunk hivatalosan. Ugyanolyan teadélutánt akart csinálni, mint a tavalyi volt, de most a húgomék nem tudtak eljönni. Így viszont a fiúk voltak túlsúlyban a gyerekek közt, 3:1 volt javukra az arány. Mivel azonban mind elég különböző életkorú gyerekek voltak, így egymással nem igazán tudtak játszani. De Babszem azért feltalálta magát, rögtön szétdúlta a vasúti síneket, amit előtte felhordtak a szőnyegre. Persze kicsit későn értünk oda, mert épp indulás előtt dobta be Babszem a nagy délutáni szunyát, ráadásul nem tudtam, hogy a Kálvin tér le van zárva, úgyhogy hirtelen improvizálva kellett alternatív utat keresnem a Horváth Mihály tértől (ahol realizálódott bennem a dolog, hála egy táblának) a Fillér utcáig. De megoldottam. Persze amikor hazaérve meséltem a páromnak, hogy milyen jól ment a közlekedés, ő nem hitte el, mert ha mellettem ül, amikor vezetek mindig elkövetek valami bakit (mondjuk sokszor csak esztétikai hibát talál, pl. hogy „fejem” a kormányt).
Egyébként meg lazaságból kell példát vennem Láthatatlan Unokatesómtól. Ő aztán nem izgult soha olyasmin, amiken én. Fia egy éves koráig csak szopott? Még ma is inkább pépesen eszi a gyümölcsöt? Későn kezdett beszélni? Még mindig nehezen érthető amit mondd? Na és? Kit érdekel? Mindenkinek megvan a saját tempója, még nincs lekésve ő se semmiről.
Alapjában klassz hétvége volt, sétáltunk, aludtunk, pihentünk, Babszem jókat aludt, napközben és este is (mára virradóra csak 1x kelt fel), élvezte az apja jelenlétét (szombat reggel azzal kezdte, hogy örömében jól megkarmolta az ember orrát). S ma már végre melegednek a fűtőtestek is.
