Így negyed 10 után Kőbányán még egy szem hó se esett, de elolvastam altatás alatt a Mesetél cikket az indexről. S eszembe jutott, hogy pont nemrég elevenítettem fel azt a telet Babszemnek, meg az embernek meséltem róla. Mert arra emlékeztem, hogy esett a hó, de nem volt vészes, iskolába be tudtunk menni, főút mentén laktunk, vagy legalábbis az útvonal mentén lakók rendesen letakarították a havat a járdákról. Ja meg alig 1km-re városon belül az nem kifogás, hogy kihagyjunk 1 napot is.
A harmadik vagy hányadik órára viszont kiderült, hogy a Zalaegerszegről bejáró angol tanárnőnk már nem volt ilyen szerencsés. Mi viszont igen. Szép csendben voltunk a terembe, nehogy valakinek feltűnjön, hogy nincs nálunk tanítás, s szereztünk egy lyukas órát. Közben mert éppen egy jó kilátású teremben voltunk, ami kereszteződésre nézett, abban gyönyörködtünk, hogy csúszkálnak autók, gyalogosok és ki mekkorát esik.
Ennyire emlékszem a mesetélből:) Ja, meg hogy mennyire bele voltam zúgva Hirtling Istvánba 🙂