Akarat, az van

Ma délelőtt megérkezett a nagyi, akit Zsebi nagyon várt, még a folyosóra is kiszalad elé és aztán látványosan nagy volt köztük a szerelem. Úgyhogy szépen elmentem és hajat vágattam, meg IKEA-ztam. Csak az altatáshoz kellettem, mert az bizony nem működött nélkülem. (Vajon mikor lesz 3 és fél órám elmenni moziba és megnézni a Les Misérablest?)

Természetesen Babszemért is a nagymama ment, sőt ő is itthon fog maradni holnap, de erre felkészítettem már a kicsit is, hogy nem sajátíthatja ki teljesen a nagyit. Viszont ma este fürdésnél még szeretett volna kettesben lenni a nagymamával, ám Babszem kitalálta, hogy beül ő is a kádba. A közös mosakodás hol jól, hol rosszul szokott elsülni a fiúknál. Na most nagyon rosszul sikerült, mert Zsebi behisztizett, hirtelen bőgni kezdett minden előzmény nélkül. Vagyis csak annyi volt az előzmény, hogy a bátyja bemászott mellé a kádba, s nem lehetett már csak a nagyival pancsolni. Eltartott egy darabig, míg megnyugodott.

A múltkor az ember meg is jegyezte, hogy mintha Zsebi makacsabb és sírósabb lenne, mint Babszem volt, főleg amikor fáradt, akkor lesz nyűgös. De mondtam neki, hogy szerintem a nagyobb is elég nyűgös volt már esténként, elég csak az első időkre emlékezni, amikor fáradtra ordította magát esténként. Úgyhogy megint megállapítottuk, jó, hogy van ez a blog, mert emlékezik helyettünk ilyenekre is (s pont ma olvastam, hogy attól, mert az internetet használjuk memóriánk helyett, még nem vagyunk buták), s nem fogjuk majd azt mondani, hogy á, a mi gyerekeink angyali jók voltak, sose sírtak, hisztiztek és nehéz napokról, frontokról még csak nem is hallottak.

Hasonlók