Mikor is essen nagyon az eső, amikor végre időpontunk van az okmányirodába, hogy Babszemnek útlevelet csináltassunk. Még anyuéknál, interneten jelentkeztem be, a legkorábbi szabad napra, szóval több mint egy hete. Párom elkéretőzött a munkahelyéről, mert ugye 2 szülő kell a dologhoz. Azért ő reggel ment be dolgozni, hogy 10-re az okmányirodába jöjjön. A legnagyobb esőben indultunk el, a cipőm extrahamar beázott, mert már hónapok óta szemezek velük, de magamnak még mindig nem vettem gumicsizmát, de úgyis ha megveszem, sose lesz már rá szükségem ebben az életben, ráadásul nekem még nem volt soha olyan széldzsekim ami tényleg állja a vizet. Babakocsi mellett meg ugye az esernyő tartása teljesen no-no. Babszemnek mondjuk jó helye volt gumicsizmája ugyan kilógott az esővédője alól, de amúgy nem lett vizes. Aztán persze odaérve kiderült, hogy rosszul emlékeztem, mert ugyan 10-12 közé kértem az időpontot, nem néztem meg hova kaptam: 11:30-ra. Hát senki se volt boldog különösebben. Se a párom se én, de még Babszem se. Úgyhogy elmentünk addig is a Patakyba, könyvtáraztunk, gyerek tízóraizott, majd visszamentünk az útlevélért. S már nem is kellett tényleg, csak 2 percet várnunk. A dokumentumkészítés még úgy is csak 5 perces meló volt, hogy a gyerekről vagy 10 kép készült, mert richtig akkor fordult el, amikor a kamerát kezelő ürge kattintott.
Hazafelé meg az utolsó 30 méteren bealudt Babszem a kocsiba, nem ébredt fel amikor felhoztam, levettem róla a csizmát, csak akkor mikor kivettem a babakocsiból, aztán ez a 10 perces alvás úgy felélénkítette, hogy csak fél 2-kor sikerült elaludnia. Persze most már nem esik…
