A könyvek amióta az eszemet tudom, szerepet játszottak az életemben, ahogy a városi könyvtár is. Nagyszerű gyerekkönyvtára volt, egy teljesen jófej könyvtárossal, alig vártuk, hogy mehessünk azokra a foglalkozásokra, amiket ő tartott. Kevés volt persze az az egy óra, de ennyi jutott. Rendszeresen nyertem jutalomkönyveket is, amikre mindig büszke voltam, mert azokat csak különleges alkalmakkor osztották, mondjuk olyan vetélkedőn, ahol nemcsak a mi csoportunk, óvodánk vett részt.
Általánosban is rendszeresen látogattam a műintézményt, de hamar megpróbáltam bejutni a felnőtt részlegre is, ami az emeleten trónolt, ahol galériázott polcok is voltak. De nem mehettem oda, csak néha, ha aput elkísértem és nem volt szigorú a ruhatáros néni, mert előfordult, hogy kint kellett megvárnom apukámat, aki bent válogathatott a sok-sok kötet közt.
Biztos kompenzálni akartam, hogy engem ott mellőznek, s azért lettem az iskolai könyvtárban ötödikes koromtól kisegítő (imádott Ancsa néni mellett). Miután elkezdtem zsebpénzt kapni, ha nem mozira, akkor könyvekre költöttem a filléreket.
A gyerekkönyvtárban lassan már nem volt, mit olvassak, hiszen addigra már szinte kívülről tudtam anyu 100 híres regény című könyvében szereplő sztorikat, s alig vártam, hogy végre az igazi Tom Jonest, Vörös és feketét vagy az Amerikai tragédiát is elolvashassam.
Úgyhogy amint kiiratkoztam az általános iskolából, az évzáró után az első utam az emeleten lévő felnőtt könyvtárba vezetett, ahol feltankoltam rendesen nyárra olvasmányokból. Az első évben még nem is érdekelt más, csak a jobboldali terem, ahol a regények, meg a szépirodalom volt. Aztán másodiktól felfedeztem a másik oldalt is, ahol meg az olvasóterem plussz a szakkönyvek voltak: zenéről, irodalomról, filmről, színházról.
Mire eljuthattam volna oda, hogy feljussak a galériára és megtudjam, ott milyen könyvek is kaptak helyet, a könyvtár elköltözött. Az épület, ahol volt, életveszélyessé vált. Főleg az emelet.
Mert a földszinten a gyerekkönyvtár még maradt egy darabig.
A könyvtár az alsótemplom melletti volt apácazárdába költözött, ahol vastag falak, aprócska ablakok, kis szobák és hosszú, nagyon hosszú, szűk folyosók voltak. Igazi labirintus lett a könyvtár, mert a kanyargó folyosókra kerültek a könyvektől roskadozó polcok.
Főiskolásként aztán még a színfalak mögé is beláttam, hogy próbál vegetálni az intézmény.
Így aztán, mikor véglegessé vált, hogy tényleg épül új könyvtár, s hazalátogatva láttam is, hogy épülget, hiába mondtak sok minden rosszat a törtető új könyvtárvezetőre, azért mégis az ő érdeme volt az az épület, ami tavaly az összes szakmai díjat elvitte. Mert tényleg, mint kisvárosi könyvtár hosszú évek nehéz körülményei után is képes volt fenntartani magát, a főiskolások, egyetemisták még mindig járnak haza azért, mert megvannak azok a könyvek, amiket máshol nem tudnak beszerezni, s most már minden modern és akárhogy is, az a mokány kis ember fontos tényező volt ott az elmúlt 10 évben. Még az egy százalékomat is adtam már nekik, idén is, például. Mert megérdemelték.
A könyvek és a könyvtárak mindig is fontos szerepet játszottak az életemben, nem mindig akarom birtokolni a könyveket, persze jó lenne, ha a főiskolás évek alatt megalapozott könyvtáramat végre magam mellett tudhatnám és lenne helyem, hogy tovább gyarapítsam, de tudom, hogy egy jó könyvtár értéke felbecsülhetetlen.
A Kanizsai is az volt, nehézségek árán fenntartotta a színvonalát de nem biztos, hogy politikai okokból, csakúgy mint annyi mindent az elmúlt 15 évben nem tesznek tönkre hozzá nem értők, akiknek egy dolog van a kezüben: a hatalom.