Idén a legidegesítőbb ajándékot a nagybátyám produkálta Dórinak. Arra hivatkozva, hogy annó is ő volt az, aki nekem majd a hugaimnak a szülőbosszantó sípot, dobot nádihegedűt vette, nem hajlandó szakítani a hagyománnyal. Csak éppen a korral haladt. Mert manapság már az elemes idegesítő kikapcsolhatatlan hangosjátékok a menők.
De ő még anyuék rénszarvasán is túlment, aminek meg kell nyomni a kezét és akkor a “Santa Clause is coming to town” című nótát énekli (amit az egész család már tavaly Mikulásról ismer, mert akkor egy plüss télapó hasát kellett szorongatni, s akkor jajdult fel ezen a dallamon).
Nagybátyám ugyanis fotócellás éneklő karácsonyfát vett Dórinak. A fa, ami úgy 50 centi magas, meg műanyag és van szeme, meg szája, úgy működik, hogy látóterében kell ugye valami mozdulatot tenni, mire elkezd jobbra-balra hajlongani, gülüszemei felett a szemöldökét rázogatni(szemöldöke persze stílusosan egy-egy fenyőág), tátogni (nagy piros Muppet bábos ajkak) és a “Jingle Bells”t énekelni. Anyu először attól tartott, hogy a kiscsaj meg fog ijedni ettől a mozgó fától, ami eléggé szürreális, szó se róla, de nem. Sőt! Természetesen Dóri állandóan előtte ugrált és ha a dalnak vége szakadt, akkor rákiabált a fenyőre, hogy “Még egyszer!”, s mivel mindezt heves fejbólogatással kísérte, az újra meg újra rázendített.
A szülők még nem is látták a fát, vagy tudnak róla. Biztos nekik is nagy élmény lesz. Nagybátyám pedig biztos nem fog dícséretet kapni.
Egyébként az egyetlen vígasztaló az egészben az, hogy az elem lemerül!
