Szombat délután rendezte meg Timi, aki a terhestornát tartotta az éppen aktuális (3-4 havonta szokott tartani 1et) baba-mama találkozót volt tanítványainak. Elhatároztam, még amikor a meghívót kaptuk, hogy feltétlenül ott leszünk. Sikerült is a dolog. Igaz, Babszem volt a legkisebb gyerek, a lányok közül, akikkel együtt jártunk annak idején az órákra csak egy volt ott, s neki is már 5 hónapos volt a kisfia. A többség 8-10 hónapos kisgyerek volt, jófejek, érdekes volt nézni, hogy mit tudnak már, hallgatni, milyen problémáik vannak: még mindig felkelnek legalább 1x éjszaka, szilárd kaja mellett ragaszkodik a cicihez is stb. Túl azon, hogy megint mindenki megcsodálta a gyereket, meg elméláztak, hogy milyen kicsi, hisz még csak most lesz 3 hónapos és ők már el is felejtették milyen volt az, ilyen kisgyerekkel. Egyébként szinte mind elsőgyerekesek voltak, akárcsak én. Mivel apukát nem vittem, fényképezni se volt nagyon lehetőségem, mert a társaság bár lekötötte a manót és érdeklődve nézelődött, azért szüksége volt arra, hogy a közelébe legyek, úgy oldódott fel igazán.
Na és megvolt az első otthonon kívüli etetés is, ami nem sikerült valami fényesen. Mivel hazai körülmények között minden rutinosan megy, fel se merült bennem, hogy idegen helyen akár nehézségeink is támadhatnak. Ráadásul láttam, mások milyen könnyedén oldották meg az egészet, úgy tűnt, ez meg se kottyan nekem. Csakhogy nehéz volt jó pozíciót találni, szoptatós párna nélkül megtartani a babát stb. Végül átvonultunk a kisterembe, Babszem már erőst sírt, mert egy villanás a tejcsarnokból máris farkaséhségre késztette, s lefeküdtünk és végre baba-mama megnyugodott, s az előbbi jól is lakott.
Azt hiszem ezentúl az ilyet is gyakorolni kell itthon, hogy ha éppen házon kívül jön el az ebéd (uzsonna, tízórai, nasi stb.) ideje, ne szenvedjünk feleslegesen.
