A műanyagember linkajánlójában láttam a 100 több szeretetet érdemlő film cikkjének linkjét és végigolvastam, s belebotlottam egy olyan alkotásba, amiről a sztorijára emlékeztem, meg arra, hogy amikor néztem, a végén már csak csendben csorogtak a könnyeim. A film 1983-ban készült, és nálunk a tévében játszották. Egész egyszerűen, mindenféle effektek nélkül bemuatja, hogy milyen hatással lehet egy nukleáris katasztrófa az emberekre, családra, szomszédokra, közösségre, életre. A film egy család haldoklásáról szól. Egyszerű, reális alkotás, semmi nagy dráma, effekt, zenei aláfestés. Csak ülsz, nézed, ahogy az anya sorra varrja a halotti lepleket, miközben ő is egyre sápadtab lesz és fogynak a konzervek. Csak ülsz és nézed és csorognak a könnyek. Megrázó.
Van még néhány film azon a listán, ami tényleg a mi generációnké és ráébredtem, hogy jééé, tényleg, ezt én is ismerem, meg bírtam és valóban meglepő, hogy tényleg milyen kevesen szeretik, kedvelik, pedig van rajtuk mit imádni.
Ennek a Testamentum felfedezésnek most azért örültem, mert abszolút nem emlékeztem a címére, a szereplőkre, csak a már fent említett dolgokra, hogy a tévében volt és én csak bőgtem.
Matrix
1999 májusa teli volt az új Keanu Reeves film előzeteseivel. Hé, a pasi végre coolul nézett ki, annyi évvel a Speed után úgy tűnt, megint sikerül valami jóban megjelennie. Szóval meg kell nézni. Washington DC Union Station mozija, mert ott olcsó volt. A nézőtér hetven százaléka színesbőrű. De hát az egész eszméletlen volt, fütyültek, tapsoltak, izgultak. Magával ragadott. Le is dorongoltam a csajt, aki aztán inkább megvette videón utcai árustól, mint eljött volna velem a moziba. Jöttem haza és meséltem róla, s aki már látta valami kalózverzióját letöltve a netről az szintén várta az augusztust, amikor végre itt is megjelent.
Nos, már vannak akik látták itthon is a várva várt másodikat, máris megy a nagy fikázás, a fanok félnek, hogy uhh uhh elszarták, hogy nem kellett volna folytatni. De nem érdekes, el kell menni, megnézni, és saját véleményt alkotni. Persze a nagy nagy hype miatt, ami körülveszi tuti csalódás a többségnek. De ha az ember mondjuk alábbadja a dolgokat és csak cool bőrcuccokat akar látni, na akkor tutkó nem fog csalódni. Felkészülésnek mindenesetre megnéztem ma délután újra az első részt. Ha igaz, hogy a bratyók eleve három részesre tervezték, akkor azért van még min elgondolkozni. Mi van, ha az Oracle amikor azt mondja, hogy egyikük (Neo oder Morpheus) meg fog halni, akkor úgy gondolja, hogy 3 részen belül? Nem csak egyen? Ha? Ha? AKkor bezzeg lehet várni novemberig, hogy mennyi krisztusi utalás van a filmben. Lesz e még feltámadás, esetleg Trinity szeplőtlenül megfogan-e. Még legalább egy hétig rághatom a körmömet, mert nem akarunk elmenni a tolongásba. Addig is befogott füllel fogok járni 😀 Egyébként meg le van kakilva, ki mit mond, majd akkor ítélek, ha megnéztem én is.
Női baj
Még sose hallottam, legalábbis ismerőseim körében, hogy férfiak panaszkodnának migrénre. Amíg magam meg nem tapasztaltam elsőkézből a dolgot, úgy gondoltam, hogy az egész csak kitaláció, mármint a migrén.
Állandóan a Tamás bátya kunyhójában szereplő szőke kislány édesanyja jutott eszembe, aki nem foglalkozott a gyerekével, helyette naphosszatt besőtétített szobákban volt és mindenkinek lábujjhegyen kellett járnaia. Innen vontam le a következtetést, hogy a migrén = kényeskedés. Aztán elkapott engem is. Meg másokat is.
A mai adagomat úgy tűnik túléltem. Aspirin, kávé, szemlecsukás, levegőzés, ebéd, húsleves, most még egy KV és bár valami még lappang, legalább látni látok. Egyedül vagyok az irodában, úgyhogy kedves válogatás ősrégi kazettámat is betettem, amelynek gerincét a Peter's friends soundtrackja alkotja (Nina Simone, Springsteen, Tears for Fears, Cindy Lauper, Clapton, The Pretenders).