Úgy kezdődött, hogy alig aludtam, mert képtelenül koránnak tetszett, hogy 3/4 7-kor betegfelvételt követően már a nőgyógyászaton várjam, hogy kórterembe rendezzenek, mert 1 napos tartózkodáshoz kellett pakolni cuccot is. Tehát nem aludtam nyugodtan, de reggel jól jött a busz, betegfelvételen szinte senki se volt, mindenesetre már háromnegyed 7 előtt ott ücsörögtem a folyosón, a mellett az ajtó mellett, amely az újszülött osztályra vezet, ahol 4 éve Babszem született. Persze várni kellett, majdnem 8 óra volt, mire végül elfoglaltuk a szobáinkat. Szerencsére a genetikán, 5-en voltunk a kórteremben, 2-en akik csak a koruk miatt lettek beutalva, miénk volt a legkorábbi terhesség is cca. 13 és fél hét. A másik három lány már 18-20 héten volt, egyikük ráadásul nem is a chorion biopsziára jött, hanem az amniocentézisre.

Elvileg fél 10-re kellett felmennünk a műtő elé, ahol majd behívnak minket. Mire felértünk, még a másik szoba 3 lakója is csak várakozott, úgyhogy késésben voltunk. Végül majdnem negyed 11-kor kerültem sorra, aztán félkor már vissza is vittek a szobába és két órát kellett feküdni. A nővérke az elején mondta, hogy mindenképp 2 órát feküdjünk, ne is törődjünk azzal, mit mond a doktor úr, aki valóban csak 1 órát kötött ki, mikor kijöttem a műtőből. A beavatkozás gyors volt, kicsit kellemetlen, de biztos kevésbé vagyok nyavajgós, mint a többiek, mert nem sokat panaszkodtam és közben se éreztem vészesnek csak rossznak, hogy megszúrtak és mintát vettek. Közben a jó fej laboros szóval tartott meg nézhettem az ultrahang képernyőt, ami ugyan nem a legjobb felbontású volt, de eléggé megnyugtatott, hogy Pampalini láthatólag jól volt. Dobogott a szíve, kalimpált a keze-lába. Innen már csak az volt, hogy feküdtünk, mindenki elmesélte kinek mennyire fájt, aztán én főleg olvastam és már alig vártam, hogy leteljen a 2 óra mert nagyon kellett pisilni és roppant éhes is voltam. Persze vittem magammal szendvicseket, meg gyümölcsöt, de az előbbit még a műtét előtt megettem (szerencsére nem éhgyomorra kellett menni, ezt ki is kötötték a tájékoztatóban).

Ebéd után még egy órát pillegtünk, aztán megkaptuk a zárójelentéseket, tájékoztatást, hogy 3 hét múlva, február 3-án mehetünk vissza az eredményekért és az ellenőrző UH-ra. Mai napra még pihenést írtak elő, aztán 2 hét lájtosabb kismama életet (nincs emelgetés, torna, szex).  A nap mérlege még, hogy kiolvastam a kórházban 1 könyvet:)

Alvás: egyszer fenn, egyszer lenn. Ez most ilyen időszak, úgy tűnik.

Hétfőn délután arra mentem az oviba, hogy megint épp komolyan beszélgetett Babszemmel Hajni néni. Meg is kérdezte, hogy el akarod mesélni anyának, vagy majd én ? Csemete az utóbbit választotta. Az óvodában ugye az a szabály, hogy mindenkinek el kell tennie, amivel játszik. Na mármost a pakolás nem mindig erőssége Babszemnek. Most se volt az. Valami nagy rendetlenséget csináltak Leventével, aztán Babszem nem pakolt, hagyta, hogy mindent a másik kisfiú tegyen el. Sőt már megint nagy volt a szája és ki is jelentette a Hajni néninek, hogy márpedig ő nem pakolja el maga után a játékokat. Ebből volt a dorgálás és az asztalhoz ültetés. Úgyhogy hétfőn nem túl jó kedvvel hagytuk el az ovit.

Persze a gyerek cseles. Hétfőre virradóra hajnali háromnegyed 2-kor kijött és befúrta magát közénk, szóval a fél éjszakát mégiscsak köztünk töltötte. Tegnap este már eleve alkudozott, hogy velünk aludna, de mi lebeszéltük róla. Kegyetlenek vagyunk, de jobban alszunk, ha ő nincs ott és az elmúlt napokban nem volt nyugodt éjszakánk és már kezdett meglátszani rajtunk. De mára virradóra mindenki a helyén maradt és jól aludt.

Tegnap amikor mentem érte az óvodába a dadus szólt, hogy délután Babszem rosszat álmodott, sírt és meg kellett nyugtatni, hogy csak álom volt. A dolog az én hibám. Múlt héten egyik este azt kérdezte tőlem, én vajon elestem-e. Elmeséltem neki egy gyerekkori sztorit amit még a nagymamám szokott emlegetni, amikor elfutottam előle a Városligetben, elestem és sírtam, a sajnálkozó járókelőknek meg azt mondogattam, hogy “nem a mama bántott“. Csak aztán Babszem pár kérdésére nem tudtam válaszolni. Hogy miért futottam? például. Ez nagyon megzavarhatta, meg az, hogy sírtam is. Úgyhogy azóta kicsit aggódik amiatt, hogy anya elesik.

Babszem most éppen azt találta ki, hogy köztünk szeretne aludni. Megígértük neki csütörtökön, hogy péntek este, amikor másnap nem kell korán kelni akkor majd együtt fekszünk le a mi ágyunkban és ő alhat közöttünk. Persze egy négy éves gyereknek se az időérzéke, se a türelme nem fejlett. Miután még este 10 után se tudtam elaltatni, rájöttünk, azt várja, hogy az együtt alvás még aznap megtörténjen. Úgyhogy amíg én lezuhanyoztam, az apjával már be is költözött az ágyunkba, s amint én is odafeküdtem, két pillanaton belül már aludt is. S meglepetésünkre péntek reggel nem kellett noszogatni az ébredésnél, együtt kelt velünk, sőt kipattant az ágyból, megnézte, hány óra van, mikor megszólalt az ébresztőrádió, aztán visszabújt még lustálkodni.

Ezek után persze péntek este azért ugyanígy megtörtént az együtt alvás. Azt mondta, hogy négyen alszunk együtt. Aztán szombaton még azt is mondta, hogy akkora ágy kell majd az új lakásunkba, hogy négyen elférjünk rajta. Igaz, néha a kistestvért kiszorította a nagyi, mikor felsorolta, ki mindenkinek kéne velünk aludnia egy ágyban. Szombat este is még köztünk aludt, de addigra már megegyeztünk vele, hogy ezentúl heti egyszer fordulhat ez elő. Igazából a saját érdekünkben is, mert egyik éjszakán se aludtunk valami fenségesen. Beleegyezett, hogy rendben, akkor fél tucatszor a helyén fog aludni, egyszer meg közöttünk. A fél tucatot ő monda ki előbb.

A karácsonyon tehát túl vagyunk és minden jól sikerült. Legalábbis a mi szempontunkból igazából ahogy terveztük, nagyjából úgy alakultak a dolgok. 23-án délelőtt én még elmentem a védőnőhöz, felvette az adataimat, megkaptam a kis könyvemet, ami mos sima fehér, nincsen már szponzor. Aztán sikerült hajat is vágatnom, amíg meg a gyerek aludt a párom elment fát is venni. Idén nem kicsi dundi, hanem magasabb, soványabb fenyőnk lett. Aztán meg takarítottunk is.

Szenteste délelőtt érkeztek a nagyszülők busszal. Az ebédet én intéztem, meg előkészültünk a vacsorára is. Babszemet sikerült rávenni, hogy aludjon, s azalatt feldíszítettük a fát, meg a kezdő ajándékot megkapta. A mozdonyokat. Amikről írt levelet is a Jézuskának, amit apa feladott.

Volt nagy öröm. Aztán a kajákkal meg az ajándékokkal felpakolva kimentünk Budaörsre Cicáékhoz. Ott ünnepeltünk igazán együtt, elkészült a vacsora, feldíszítettük a fát, Babszem vonatozott közben és még karácsonyi zenét is hallgattunk. Vacsora végén pedig elfogyott a tortám nagy része is. Teszvesz néninek ugyanis 24-én van a születésnapja, ilyenkor szokott tortát kapni, de most nem cukrászdáztunk, hanem túrótortát készítettem. A művemről kép nem készült, de nagy siker volt, még a fiúk is ettek belőle.

Karácsony első napján délelőtt kicsit otthon kellett játszani a vonatokkal, meg az új repülőtérrel, az előbbiek nagy részével aztán felszerelkezve ismét kimentünk Budaőrsre ebédelni, ekkor már Cica volt a szakács. Aztán a rokonság hazament Tiszavasváriba délután, jó kis jégkása esett fenn a hegyen, és rendesen fújt már a szél, úgyhogy a kocsit nem volt egyszerű kivakarni, de örültünk, hogy nem korábban fordult téliesre az idő. Különben nem igazán tudtunk volna felmenni Cicáékhoz ünnepelni.

Este otthon még volt egy negyedórás áramszünetünk is a szélnek köszönhetően. De egész hamar megtaláltam a gyertyákat. A zseblámpát viszont már csak az elsötétítés végére…

Szerencsére 26-án délelőttre már normalizálódott az időjárási helyzet, igazán csak Pest környékén voltak rosszak az utak, szokás szerint Siófoktól már majdnem tök üres volt a pálya. Babszem kedvéért 2x kellett megállni, hogy a kezébe adogassam a mozdonyait, s ő is csak az út utolsó 20 percét viselte nehezen (Ott vagyunk már? Ez a mi lehajtónk? Stb.). Most a szokásos kanizsai két ünnep közti punnyadásunkat tartjuk anyuéknál. Babszem itt is kapott síneket, úgyhogy most már a mamáéknál is lesz mivel vonatoznia, meg jókat játszik az unokatestvéreivel és Esztivel is csak akkor zördültek össze, amikor már mind a ketten fáradtak voltak.

Miután a teljes család betegeskedett egy sort, én húzom a legtovább, bár a torkom már nem fáj éjszaka még erőteljesen köhögtem, tegnap a hóesés után azért elmentünk szánkózni. Babszemnek volt már rá lehetősége Tiszavasváriban, a nagyszülők mondták is, hogy egyedül csúszott nagyon ügyesen. Csakhogy más ay Alföldön a töltésen ezt csinálni meg más mondjuk az Óhegyen. Gondoltam én. Mert Babszem persze semmi különbséget nem látott a két magasság között. Csak egyszer jött le szánkón az apjával, onnantól mindig egyedül. Egyszer még hason is. S többnyire fel is húzta maga után a szánkót. S nem ijedt meg, ha leborult.

Csak még azt kell megtanulnia, hogy időben el kell hagyni a pályát, mert jönnek a többiek is.

Igazából a cégnél szerencsére a dolgos hétköznapok véget értek. Kedden ugyan még kell egy ügyeletet adni, de az csak annyi, mint egy hétvége, ráadásul kapok érte majd egy nap szabit jövőre. Ami ugye mindig jól jön. Hisz idén is kivettem minden szabadnapomat, meg amiket +-ban kaptunk az adatbázis építésért meg a konferenciaszervezésnél. Sőt még betegszabikat is elhasználtam Babszem tavasza miatt. Ehhez képest az ősz igazán jó volt, hisz csak most volt beteg a gyerek.

Aki amúgy szerdán vonattal visszajött Tiszavasváriból, két napot volt oviba, bár a Karácsonyi ünnepségeket lekéste, azért ajándékot kapott. Hétfőn valami szünet lesz náluk, de aztán kedd-szerdán még menni fog, részben az ügyeletem miatt, részben meg azért, hogy én letudhassam az ünnepi előkészületek favágós részét (bevásárlás, takarítás), aztán jöhet a Karácsony

Végül Babszem egész jól gyógyult és bár már nem szorgalmaztuk, pénteken azt mondta, hogy szívesen elutazik szombaton a nagyival Tiszavasváriba. Úgyhogy ez meg is történt. Délután 4-kor buszra tettük őket én meg elmentem könyves délutánra.
Először a könyvklubunkba mentem, ami már jó rég jött össze utoljára, nem is nagyon beszélgettünk a feladott regényről (ami a Manderley ház asszonya volt), hanem mindenféle másról. Gyerekekről, írókról, blogokról, internet szolgáltatókról stb.
Aztán visszafelé még be kellett ugrani a gyárba, mert ott hagytam egy könyvet, amit a következő programra kellett vinnem. A Jászai Mari téren pont belefutottam a csillogó villamosba. Ami azonban csak 2 megállót vitt, mert lerobbant és le kellett szállni róla. Viszont igaz, hogy kívülről néz ki jól ez a jármű, belülről nem egy élmény.
Végül Moly.hu szülinapi bulin voltam, finom volt a szatmári szilvás torta.
Vasárnap nyugi napot tartottunk, elmentünk megnézni a Babák című filmet, előtte ebédeltünk a törököknél, amit hétfőn mind a ketten megéreztünk.
Babszem meg közben tudott 3x is szánkózni, de holnap már jön vissza. Én ma nem dolgoztam és nagyjából letudtam a karácsonyi bevásárlásokat.

Babszem nem volt különösen elragadtatva a céges Mikulásunktól. Miután megkapta a csomagját (nem akart verset mondani és énekelni se) a műsoron se akart maradni. De azt azért megjegyezte, hogy a télapó azt mondta, ne egye meg egyszerre az ajándékát, s nem is tette. Sőt otthon próbálta rásózni valamelyikünkre a csokimikulását. Hazafelé viszont sokáig tartott az út, mert sültkrumplizni akart még a Burger Kingben, aztán meg nem jött 151-es Volvo, de miután a 3. Ikarusz jött felszálltam vele rá, ő persze megsértődött és befogott füllel ült végig az úton.

Igazából ma várta jobban az ovis Mikulást, az ünnepséggel, mert arra többen készültek. Reggel lehetett is csinosan menni, s Emese a kínai kislány meg is jegyezte:
– Szép vagy Kazi.
– Tudom. – jött a válasz.

Természetesen már rég kitaláltuk, hogy pénteken elutazunk anyuékhoz. Szépen fel is készültünk, már rég megvettük a matricát, teletankoltunk, a múlt szerdán az ember el is vitte a kocsit gumit, olajat cseréltetni s még szépen meg is lett tisztítva BB. Úgyhogy péntek délutánra útra készek voltunk. Babszem összeválogatta a mozdonyait amiket vinni akart a mamához és persze az időjárás is készült. Havas esőt ígért minden előrejelzés. Annyiban szerencsénk volt, hogy nem jártak sokan az autópályán, a várost is sikerült 25 perc alatt elhagyni. Végül a havas eső a Völgyhíd után ért el minket, aztán már havazott mire Kanizsa határába értünk. Ahol meg baleseti helyszínelésbe futottunk,a pénteki két gázolásból az egyikbe. Szerencsére matrica birtokában vissza tudtunk még menni az autópályára és Nyugat felől közelítettük meg anyuékat. Ez csak Babszemet zavarta össze, kb 5x kellett elmagyarázni, hogy már mindjárt ott vagyunk csak nem tudunk a szokásos úton bejutni a mamáékhoz.

Aztán mire megérkeztünk, már javában esett az idei első hó. Az ember pedig lement és a telefonommal levideózta:

Másnap délelőttre pedig a belső udvaron, ahova délutánig nem süt a nap maradt annyi, hogy Babszem is élvezze az első hót és megdobálhasson minket.

Évek óta az egyetlen gasztroblog, amit rendszeresen olvasok, sőt hasznosítottam már ott olvasottakat is, Kicsi vúé. Azt hiszem azzal fogott meg, hogy anno ő is azzal küszködött, hogy olyan kajákat készítsen amit a lánya, aki amúgy 2 hónappal idősebb Babszemnél is megegyen. Úgyhogy amikor jelezte, hogy szerepelni fog a Kuktanoda műsorán, ráadásul adventi készülődéssel, rárepültem a témára. Úgyhogy tegnap megismerkedtem egyik hősnőmmel:) S még sütiket is sütöttünk.

Jó kis este volt, ráadásul most már tudom, hogy a chai nem egy ördöngösség, s ha szerzek kardamomot akkor simán otthon is megcsinálhatom. Sőt stollent is lehet egyszerűen készíteni. Végülis két és fél óra alatt összehoztuk a 4 sütit, szóval nem egy nagy ördöngösség az adventi süteménykészítés. Más kérdés, hogy itthon nincs keletje – mármint a fiúk nem eszik.

A Kuktanoda meg micsoda jó ötlet és kiváló a megvalósítása is, ráadásul Elza, az agytröszt és mozgatórugója a dolognak nagyon lelkes, láthatólag szerelemből csinálja.