Tegnapi sörözés enyhén katasztrófa gyanússá sikeredett. Legalábbis mi a kedvessel úgy éreztük. Megszokott társaság, csak azért hívtak meg minket, hogy végre mások is hallhassák a nagyszerű szövegeiket. Tök mindegy, hogy közel egy éve nem találkoztunk, nem érdekelte őket, mi van velünk. Bármit is próbáltunk kezdeményezni, közbeszóltak, átvették az irányítást. Először megkérdezték, hogy vagyunk, mi történt velünk, de aztán nem vártak a válaszra, csak mondták a magukét. Aztán meg persze előkerültek a mobiltelefonok és mivel mi még nem hódoltunk be, csak nézhettük, hogy 10 percig a kúl funkciókat mutogatták be és hallgathattuk a sokfajta csengőhangot.
Szeretünk abban tetszelegni, hogy utolsó Mohikánok vagyunk, még megengedhetjük magunknak a luxust, hogy NE legyünk mindenhol elérhetők. Még egy kicsit abban tetszelgünk, hogy udvariasak vagyunk és odafigyelünk egymásra, mert eddig – és ez tényleg szomorú -, de akinek lett mobilja az már nem kér elnézést, ha beszélgetés közben csörög neki, hanem felveszi. Sőt, van hogy míg nagyban beszélek hozzá előveszi a telefonját és elkezdi nyomkodni. A tömegközlekedésen még mindig jobban szeretek könnyvel zötyögni, akár ülve akár állva mint nyomorékká tenni az ujjaimat. Persze ha lesz kocsink vagy gyerekünk, akkor lesz mobil is. De addig is jó nekünk a vezetékes telefon. Üzenetet ott is lehet hagyni, sőt, a minap olvastam, hogy SMSt is lehet majd küldeni és fogadni vele. Szóval csak a mobilitást veszítem.
De legalább van valami, amiben tartom magam az elveimhez. Sőt, van elvem :D.
