A nyolcvanas években egyik kedvenc rádióműsorom péntek délután volt, a Petőfin. Rohantam haza, hogy hallgassam a kulturális műsorajánlót (igazából nem emlékszem már magának a műsornak a címére). Abból is leginkább a filmajánlót kedveltem. Volt egy manusz, aki korrektül mesélt nemcsak a művészfilmekről, de az akkoriban még a mostaninál is jobban lenézett kommersz, ne adj isten amerikai mozikról is, s teljesen egyenértékűnek tekintette a műfajokat, úgy is beszélt róluk, hisz mind a celluloidra készültek, ezáltal egy csoportba tartoztak.
Azonnal beleszerettem a hangjába. Meg voltam győződve, hogy Fable Belloqja (akkoriban a másik nagy kedvenc) is így hangozhat. Mivel így szépen összehoztam a hangot a regényhőssel, annak a rádiós pasinak is legalább olyan markánsan kell kinéznie, gondoltam.
Persze nem sokára megjelent Réz András a képernyőn is. Nos, igen, kisebb világ omlott össze bennem, de továbbra se adtam a külsőre, mert a hangja, stílusa és látásmódja szimpatikus maradt. Nem követtem ugyan szorosan a pályafutását, de valahányszor összeakadtam vele (láttam tévében, hallottam rádióban, olvastam újságban – a szépemlékű Filmmagazin egyik rendszeres írója volt és nagyon kitűnt a cikkeivel, kritikáival, néha egész oldalakat másoltam ki írásaiból a naplómba), mindig megállapítottam, hogy igencsak találó az amit mond, amiről ír, egyet bírok vele érezni.
Most végre elolvastam a Válogatott szorongásaimat is. Ami ugyancsak beleillik a róla alkotott képbe. Sőt.
Éppen kitaláltam, hogy jó lenne meghallgatni őt előadóként is. Úgyis mindenképp valahol tanulni kell, ha valaha GYESre megyek (ingyenes oktatást kihagyni vétek), s a kommunikáció, kultúra, média mindig érdekelt, mint kívülállót. Ja és a Pesti Est felvételi tesztjei alapján lazán felvennének Kommunikáció szakra 😀