Ma reggel amolyan főpróba volt, mert éppen nincs egyetlen nagymama se (anyósjelölt szombaton ment el, anyu koradélután jön), az ember meg elment pénzt keresni, úgyhogy kettesben indítottuk a napot. Azok után, hogy tegnap este (bocs ma hajnalban) negyed 2 felé aludt be a Babszem, a vártnál jobban sikerült éjszakánk volt, ugyanis nem kelt fel enni, s csak háromnegyed 7kor kezdett mocorogni. Szóval volt kaja, öltözés, és én is betettem mosnivalót, elmosogattam, felmostam, beágyaztam, már csak a zuhany van vissza, s a gyerek még mindig tök jól elnézelődik az ágyában. Most már ha középre is teszem, kinyújtott kezével le tudja csapni az ágyvédő mögé bedugott kisegér csörgős fejét, ami kilóg a peremen, s bár a boksz még nagyon esetleges, jópofa hallani a csilingelést néha-néha.
Egyébként megállapítottuk, hogy az esti síró maraton valószínűleg a feszültségtől meg a fáradtságtól van. Ugyanis az első két hét jó gyereke a múlt héten kicsit rendetlenkedni kezdett, majdnem minden délután-este nyüszizik, nem lehet letenni, felvenni, elringatni, mert ficereg és csak ideig-óráig köti le bármi is (végül többnyire cumival a szájában hason nyugszik meg és ha szerencsénk van, bealszik). Pedig tisztába van téve, sőt a hasa is tele. Néha annyira bele tudja lovallni magát, hogy kivörösödik a feje és ordít rendesen. Aztán meg nagy teknős-tekintettel néz rám és nem érti miért is nézem szúrósan. De még mindig jól állunk, azt hiszem, mert ez a pár óra elmegy, csak mindenképp meg akartam örökíteni, nem akarom, hogy elfelejtsük, s később hasonló cipőben járó barátoknak, rokonoknak, ismerősöknek stb. azt meséljük, hogy nekünk angyali gyerekünk volt, soha semmi baj nem volt vele, s ezzel bennük keltsünk kisebbségi érzést, pláne pánikot, hogy valami baj van az ő gyerekükkel.