Azt hiszem, Mamának szólít engem a kisfiam. Már a legelején elhatároztuk, hogy Mama az anyu lesz, elvégre ő a Mama az összes többi unokánál is (mondjuk Klári mama, megkülönböztetve a Zsuózsi mamától Dóriéknál és az Angi mamától Adrinál), Tesz vesz néni meg lesz a nagyi. Mi csak anyának meg apának tituláljuk egymást előtte, s ő lelkesen keres minket, ha hallja a nevünket, megmutatja hol van anya és apa, szóval úgy tesz, ahogy kell. Amikor Babszem először gügyögte, hogy “mamamamama” jó pár hónapja, oda is volt anyu, hogy na megint egy unoka, akinek ő a mindene. Csakhogy azóta bár tudja Babszem, hogy ki a mama és a nagyi, sose mondta szemtől szembe anyunak, hogy mama. Pedig mostanában megint mondja egy csomószor. Amikor itthon vagyunk, kettesben. Persze nekem csak ma este esett le az összefüggés, amikor bruscetta készítés közben, miután már azt hittük, magától bealudt, bementem hozzá, ő meg már ott állt az ágyában, mindent kihajigálva belőle meg ledobva azt is amit elért a pelenkázóról, és közli, miközben vigyorog, hogy “Mama“. Aztán amikor kiveszem és rákérdezek, hogy akkor engem szólítasz így? Megpuszilt. (Csókváltás pár hónapra kimaradt a télen, de most visszatért és néha megy felszólításra is. Párszor persze nyelvesen próbálkozik:)
