Bővebben

Rengetegszer megbeszéltük a párommal, hogy Babszem milyen okos, ügyesen oldja meg az eséseit-keléseit, a betonon is mostanában gyaloglásnál, csak 1x dagadt fel nagyon a szája. Például a pelenkázón mennyire nyugodt, tűri az öltöztetést-vetkőzést, elücsörög és még én se csaptam hozzá a fejét soha a felette lévő polcokhoz. Szombat este, fürdés előtt, amíg elfordultam a hátam mögötti szárítón lévő törülközőért, lebucskázott. Nem a fejére esett, hanem a jobb lábára. Akkor persze csak azt láttam, hogy hasal a földön, keze a feje alatt. A sírása inkább a sokk miatt volt. Aztán reggel nem állt a lábára, úgy láttuk bedagadt a lábfeje. Borogatás, kenegetés, nem mentünk az ügyeletre, hátha lelohad. Meg tudtuk, délután találkozunk anyuval, aki majd megvizsgálja és mond valami okosat. Így aztán Délegyházán mégse tudott részt venni a tojáskeresésben, viszont nagyon szép nyugisan elücsörgött és játszott az új játékaival. Anyu végigmozgatta a lábfejét, nem tűnt úgy, hogy el van törve. Tegnap reggelre azonban továbbra se ment a lábra állás és mintha a lábszárát is fájlalta volna már, meg az is dagadtabb volt, mint előző nap. Úgyhogy mégis a Heim Pál baleseti sebészetének ügyeletén kötöttünk ki.
Hatalmas sírással indítottunk, mikor meglátta Babszem a fehér csempét, meg a dokit, asszisztenseket fehér köpenybe, aztán irány a röntgen, sírás, ólomkötény, várakozás, sírás (mert fehér csempés a folyosó), majd megjött az ítélet: zöldgally törés a jobb lábszár mindkét csontján. Gipszelés. Kicsit kevesebb sírás. Mivel már 24 óra eltelt a törés óta, meg vittük magunkkal anyut, mint ex-doktor nagymamát az ügyeletes orvos azt mondta, nem tart bent minket, hanem hazamehetünk, csak nézzük este nem dagad-e tovább a lábfej meg a comb, ha igen, lehet lazítani a kötésen. Mivel én már azt vízionáltam éjszaka, hogy belilul szegény gyerek lába és majd le kell vágni a kelleténél kicsit liberálisabban bántam a gipsz sínt rögzítő gézen. Amit ma délelőtt az ellenőrzésen átkötöttek, majd újabb röntgen következett. Akárcsak tegnap, ma is két órás volt a kirándulás a kórházba, igaz a végén már legalább nem sírt Babszem. Nagyon kedves doktorbácsit kaptunk, akitől még integetve el is köszönt.
Én persze magamat hibáztattam az egészért, mert elég durván lettem megint ráébresztve arra, hogy minden hiába, egyszerűen NEM lehet 1 pillanatra se levenni az embernek a szemét a gyerekéről, ha potenciálisan veszélyes helyzetben hagyjuk. Mindegy, hogy előtte soha semmi se történt, sőt a manó jól működött eleddig. De Babszem igazi kis akcióhős: a kórházfóbiától eltekintve hihetetlenül jól viselte az egészet. Ráadásul éjjel 3 után rájött hogyan tud hasra is fordulni (addig 1,5-2 óránként felkelt, mert háton tettem le, majd mikor hasra akart fordulni a nehéz jobb lába akadályozta, ezért aztán minduntalan felébredt), így aztán fél 8ig aludt. Reménykedem, ma éjszaka már nyugisabb lesz, mert ma már igen vidáman tudta emelgetni a gipszelt lábat is. Szerencsére az összes nagyszülő itt volt Húsvétkor és felajánlották a segítséget, amit persze ki is használok. Most anyu van itt, a jövő héten meg jön a másik nagymama.