Vége az első 7nek

Szóval a kislányt, akivel együtt kezdtünk, reggel beadja az anyukája és ebéd után jön érte. Az alvással megvárják a jövő hetet, de ő egész nap nem hiányolja a szülőt. Mondjuk néha kinn az udvaron odajön hozzám, hogy játszak vele is. Lehet, hogy náluk majd később jön a nehéz korszak. Babszem ma is sírt azért. Bár akkor váltam el tőle, amikor kimentek az udvarra, mert ott sokkal több minden van, ami leköti, azért néha hallottam, hogy sír (ha eszébe jutott, hogy nem vagyok sehol), illetve leskelődve láttam, hogy a folyosó felé mutogat, ahol én meghúzódtam. Amikor két óra múlva kimentem hozzájuk az udvarra, először megint le se lehetett vakarni mellőlem. Olyan bújós volt, amit ritkán csinál. Aztán hagytam ma a gondozónőt pelenkázni, bár ott voltam mellettük, illetve újra félreálltam, míg ebédidő volt. Akkor már nem volt olyan hangos sírás-rívás mint reggel, meg tegnap, enni viszont nem sokat evett.
De a gondozónő nagyon optimista. Hétfőn már elmehetek majd 2 órára (tehát nem a folyosón kell ücsörögni), aztán kedden meg már elkezdünk ismerkedni az ággyal is. Azért nem hétfőn, mondta, mert a hétvége után úgyis újra sokk lesz, hogy kezdődik megint az előző heti tortúra, alias bölcsőde. Épp elég, ha megint ebédig maradunk.
Pozitív hatásai is vannak már most azért a szocializációnak: sokkal hamarabb elfogadja még tőlem is, ha valamiben ellentétes a véleményünk, hogy enyim az utolsó szó (pl. nem mindig megyünk arra, amerre ő akarja), sokkal többet próbálkozik a beszéddel és a pohárból ivásnál úgy 5ből 1x nem jön össze a dolog (elméri a távolságot és már a szája előtt megdönti a poharat, tartalmát ezzel a mellkasára zúdítva).

Hasonlók

:D