Míg a vasárnapról hétfőre virradó éjszaka elég zaklatottan telt, vagy 5x felébredt Babszem, reggel is korán kelt, addig tegnap este már nem sokkal 8 után bealudt és csak 6-kor ébredt, aztán még az ágyunkban fél 9-ig húzta a lóbőrt. Elmentük a doktornénihez, mivel jó kedve volt a gyereknek és hamar túllettünk a vizsgálaton, ami nem is volt fájdalmas, sőt már szinte megoldódott a kérdés magától, nem is sírt sokáig és keservesen, sőt míg én a kezelésről meg a receptekről beszélgettem, addig ő szépen elnézelődött. Dokinéni meg is kérdezte, hogy akkor most már maradsz velünk? Elmentünk bevásárolni, majd vissza a rendelőhöz, mert közben én az összes receptet és a bölcsis igazolást ott hagytam, irány a gyógyszertár majd haza.
Itthon meg tök jó parkolót találtam a ház előtt (ahova reggel a párom is kihozta az autót). Mondtam Babszemnek, hogy várja meg, amíg kiveszem a csomagtartóból a zöldségeket, de ő elrohant. A kapu felé, aztán vett egy élest kanyart és két autó közt kiszaladt az úttestre. Én ordítottam és mindent eldobva mentem utána, pont elkaptam egy autó elől, a sofőr szintén jó reflexszel rendelkezett és ki tudott minket kerülni. Vagyis gondolom, mert nem történt baj, meg dudálás se volt, de én abban a pillanatban nem tudtam semmire gondolni, meg figyelni, csak hogy a gyereket épségben a járdára vigyem. Ott jól lekiabáltam a fejét és megráztam de ő csak nevetett. Viccnek gondolta az egészet, holott én még vagy fél órát remegtem. Amikor beszámoltam róla a páromnak, azt mondta, ezért kijárt volna egy pofon, hogy megértse, milyen rosszat tett. De sajnos nem járt el elég gyorsan a kezem, később meg már úgyse értette volna, miért is kapta. Azért itthon volt kis haragszomrád. Legalábbis részemről, s valamennyit, hogy milyen szomorú és ijedt lettem, talán megértett ő is.
De megúsztuk ezt most. Jobb nem is belegondolni…
1 Comment
auch!