Anyu mindig azt meséli, hogy amikor kicsi voltam, sose felejtettem
el, hogy egyik nap tejbedarát másik nap lágytojást kértem vacsorára.
Babszem is most már hozzászokott a tejbedarához, a virslihez és a múlt
héten a nagy tunkolási lázban kiélvezte a lágytojás nyújtotta örömöket
is. Mondjuk hiába kap valami főételt vacsorára, kedvence mégis az,
amikor mindenből kér, amit mi is eszünk és velünk együtt nyammog.
Tegnap
estére tejbedarát rendelt. Mi meg gombás spagettit ettünk, amiből
szintén kellett neki tálalni. Meg kapott hozzá csemegeuborkát és
kenyeret is. Az uborkákat eleszegette, a kenyérrel tunkolta a
tejbedarát, majd azt mondta, elég volt. Elment, tett pár kört, aztán
visszajött, bekéredzkedett az etetőszékébe, mert ott öntögethette a
gyümölcslevét egyik pohárból a másikba, aztán úgy döntött, mégse
fejezte be a vacsorát, visszakérte a két tányérját (gombás spagetti és
kakaós tejbedara), majd hol egyikből, hol másikból eszegetett és szépen
bekajált.
Én még mindig el tudok lágyulni, amikor nézem ahogy
eszik. Még nem nagyon tiltjuk attól, hogy kézzel egye a spagettit (az
neki még könnyebb mint villázni), vagy össze-vissza kajáljon, elkérjen
bármit amit a mi tányérunkon lát, mert lényeg, hogy eszi a darabosat,
harap és rág. Márpedig ezt néha nagyon komolyan tudja csinálni, teljes
odaadással és olyankor nagyon cuki.