Buszozás újabb fázióba lépett. Most már felszáll a gyerek a buszra, sőt, a délután programunk mindig azzal végződik, hogy 2 megállót hazabuszozunk. Jó esetben amikor kijövünk a bölcsőde udvaráról éép elkapunk egy 151-es Volvo buszt, azzal még 1 megállót megyünk a végállomásig. Aztán esetleg elmegyünk a boltba a környéken, majd újra vissza a buszra. Tegnap 10 percet ácsorogtunk, mert éppen nem Volvo, hanem egy sima Ikarus volt a menetrend szerinti járat, de most arra nem akart felszállni, mert látta, hogy a "mi buszunk" ott vár mögötte. Közben pedig nézegette a többi buszokat, amik elmennek. Legaranyosabb, hogy leguggol és megnézi, hogy világít a lépcső felett a lámpa ami jelzi, záródnak az ajtók. Múltkor olyan busszal mentünk, amin ez elromlott, azóta van az is, hogy ne szálljunk fel arra, amin nem működik a piros riasztó. Ha pedig várjuk a megállóban ugrál, és azonnal fel akar szállni, szinte nem is engedi el a leszállókat.

De még mindig a két héttel ezelőtti nagy BKV-s kalandunkat emlegeti. Kitaláltam 16-án, pénteken délután, hogy el kéne menni Kleinheincz Csilla új könyvének bemutatójára. Babszemet azzal az ígérettel, hogy buszozunk és lesz süti, rá is vettem a túrára. "Megyünk a könyvesboltba és eszek sütit" mondogatta. Aztán kezdetét vette a nagy kaland. Volvoval mentünk a végállomásra, ott átszálltunk a 9-esre, ami egy hagyományos csuklós volt, a magas padlós Ikarus, azzal elmentünk a Combinóig, villamosozás után meg odaértünk a tett színhelyére. Sajnos hiába vittünk Thomasos könyvet és hiába volt a finom süti, még egy ember kellett volna, aki leköti a gyereket, hogy én oda tudjak figyelni a konkrét programra. Viszont voltam annyira előrelátó, hogy megérkezéskor  megvettem a kötetet és dedikáltattam is, Babszem pedig megdézsmálta a sütiket, amik finomak voltak. Jópofa volt, hogy Csilla megkérdezte, a sok alteregóm közül mégis melyik névre írja, az ajánlót de mondtam, hogy simán a keresztnevemre, hátha majd amikor az örökségemből előkerül fogalmuk se lesz ki lehetett az a Lobo stb. nick. 

Elég hamar elhagytuk a könyvesboltot, s visszafelé meg metróra ültünk. Megkérdeztem Babszemet, hogy villamosra, vagy buszra szálljunk-e át a végén, úgyhogy ő döntött, menjünk el a végállomásig és ott megint várjunk egy 151est, ami hazavisz. Mivel ez megint egy másfajta Ikarus volt, már aznap este többször el kellett mesélni, hogy  hányféle járművön utazott alig másfél óra leforgása alatt a fiam. S azóta is sokszor elmondatja, vagy  éppen ő meséli el, hogy mennyit utazott, amikor könyvesboltba ment. Mint például ma reggel is, félálomban, még csukott szemmel rázendített a mondandójára.