Nos, hatalmas sikert arattunk megint az ország másik sarkában is a nagyszülőknél. Kis híján meghosszabbítottuk a fellépésünket is. Babszem persze mindenkit elvarázsolt. Párom keresztanyja kérdezte, miután összejött a család megcsodálni a gyereket és neki mindenkire volt legalább egy mosolya, hogy „Mindig ilyen jó gyerek?”. “Nem, – válaszoltam – csak ha vendégségben vagyunk”. Anyu szerint jól tud disztingválni. De persze kijavítottam magam, mert tényleg jó gyerek. Sírni csak akkor szokott, ha éhes, vagy amikor begurul az ágy alá. Ami most többször is előfordult, ugyanis addig tornászgatott, míg mindig bejutott az ágy alá a szobában, aztán amikor ott volt, rájött, hogy hé, hát innen nem is olyan egyszerű kiszabadulni, na és akkor eltört a mécses.
Szombaton a dédimamák is megszemlélhették hát a dédunokát. Azért a gyerek nevével mindegyik gondban volt. Az egyik azért, mert neki Babszem már a sokadik (16. vagy mennyi), úgyhogy az utolsó előtti dédunoka nevén Bencikének szólította (Bencéből 2 dédunokája is van, arra még emlékszik). A másik meg csak addig tudta a gyerek nevét, amíg a kezében volt az ajándékba szánt pénzt tartalmazó boríték, mert azon rajta volt, hogy hívják a dédunokát. Miután átadta, elfelejtette. De hát nem meglepő, az én nevemet se tudja még mindig. Most is Timinek szólított, de nem figyeltem rá. Anyósjelölték szerint azért emlékezni fog egy szem dédunokája nevére, mert ők már előrelátóan olyan keretben adtak neki képet Babszemről, amire fel van írva, hogy Kázmér. Család előtt tehát szépen szerepelt a gyerek. Ráadásul ezen a hétvégén ízlelte meg először a lábujját, úgyhogy mostanában a fürdés arról szól, hogy ő a nagylábujját cumizza.
