Ma délelőtt Babszem a nagyapjával volt kinn a kertben és kedvenc elfoglaltságát űzte: virágokat locsolt. A nagyszülők persze vettek neki egy méretben hozzá jobban passzoló öntözőkannát. S megtanulta azt is, hogy az esővízgyűjtő horóból kell merni a vizet. Odamegy a hordóhoz, felemeli a kannát, jelezve, hogy akkor ezt most egy felnőtt legyen szíves megtölteni neki, aztán megy és eláztatja a mézvirágot, lobéliát stb. Délelőtt a nagypapa átszoktatta a garázs mellett álló hordóhoz, merthogy az volt árnyékban, ő ott állt mellette (nagypapa híresen a kényelmes megoldások híve), s valahányszor az unoka a másikhoz ment és ágaskodott, mondta neki, hogy “Inkább ebből” és Babszem egy idő után átoldalgott oda és pipiskedett addig, amíg meg nem kapta a víz adagját.
Délután én voltam öntözőkanna ügyeletben és hozzám már úgy jött a gyerek, hogy azt MONDTA, tisztán, érthetően: “Ebből”. s a diófa árnyékában álló hordó mellé ment.
Mindig is tudtam, hogy a lustaság viszi előre a világot.
Babszem továbbra se vette szájára azt, hogy anya, bár este a nagymamának mondta már, hogy “mama”, sőt valami nagymama szerűt is hümmög az elejére (nanmamma). Na de hát mit várjon az ember a gyerektől akinek az első érthető szava az volt, hogy töltő.
