Egy karrier vége

Annak idején jártam zeneiskolába. Már általános iskolás elsős korom óta. Először csak énekelgetni tanultunk, aztán jött a szolfézs, majd választott hangszer: zongora. Nagymamáméknál volt egy igazi versenyzongora. Anyu is azon tanult 6 évig zongorázni. Egész hamar elsajátítottam a pötyögést, kottaolvasást. Ment minden szépen, csak éppen az, hogy a város másik végébe kellett eljárni gyakorolnom kicsit visszavetette amúgy is híresen gyenge szorgalmamat. A zeneiskola az általános iskolával szemben volt és néha még a környékünkön lakó tanárnőmhöz a lakására is eljártam, órára. Csak hát gyakorolni is kellett volna, ugye. 3 évig tanultam zongorázni. A 3. évben eléggé lazán vettem az órára járást. Persze igazolt volt minden hiányzásom, de inkább a gyakorlás hiánya mint betegség miatt nem mentem el. Aztán szolfézs vizsgán nagyon remekeltem, legtöbbet én jelentkeztem, pedig előtte párszor nem mentem el órára. Még a zongora vizsga is jól sikerült, egészen megtanultam az előadandó darabot.

Mégis meghúztak. 4,5-ös átlaggal. Íme a bizonyíték, amit 7végén találtam otthon. A zeneiskolai bizonyítványom (Tananyagot nem végezte el, tanulmányait a megkezdett osztályban folytathatja):

Mondanom se kell, többet a zeneiskola felé se néztem. A húgaim már nem tanultak zongorát, a mamáék el is adták. Én még mindig tudok kottát olvasni és fél kézzel lepötyögni papírról bármit. Ennyi maradt.

Na van még akit 4,5-tel meghúztak?