Most már rendszeresen kérdezgetik emberek, hogy aztán érzem-e, hogy mozog a baba. De nem. Igazából nem gond, ha ilyen korán még nem érzem, mert később meg attól paráznék, ha nem mozogna. A húgomnál volt ilyen, mert ő a másodikat már nagyon korán tudta, mit csinál Eszti, de hát elvileg az első gyereknél ez nem feltétlenül van így. Sőt, lehet, hogy elszalasztom, mert azt hiszem csak a gyomrom korgott, vagy a beleim rendetlenkednek. Mivel mindenben későnérő típus vagyok, nem hiszem, hogy az optimálisnak mondott 20. hétnél előbb bejelentkezne nálam a babszemjanka/ó.
Egyébként a Bee család (BeeBee és BeeJudy) szerint mivel előredudorodó a hasam és nem csípőben növekszem, ez egyértelműleg fiúra utal.

Nos, azt hiszem kb az utolsó alkalommal van rajtam a farmerem. Milyen jó volt, hogy tavaly akkor vettem, mielőtt elkezdtem fogyózni, aztán egész ősszel-télen lötyögött rajtam, most meg még egy kicsit hízhattam bele. S bár nem érzem, hogy szorít, a hasamon ott maradt a cipzár lenyomata. A hugaimtól kaptam jó néhány ruhát, lassan azokat kell hordani, meg a gumis szoknyáimat. De ha ügyes vagyok, decemberben ismét találkozunk, a farmerom meg én.

Ma reggel eljött hozzánk a védőnő, megnézni, milyen körülmények közé is fogadnánk a jövevényt. Meg volt elégedve. Csupán azt javasolta, hogy ha már ilyen magasan lakom (2. emelet) minden lépcsőfordulóban álljak meg pihenni. Mondtam, hogy az előző helyen a 3.-on laktunk ez meg se kottyan, de akkor is óva intett, úgyhogy azt már nem is említettem, hogy kettesével szoktam szedni a lépcsőket. Lelkiismeretes nő, csak egy kicsit oldschool, szóval mérlegelek és nem minden tanácsát fogadom meg. Például ablakot muszáj lesz pucolnom.

Most éppen ott tartok, hogy mozifilm előzeteseken is képes vagyok elpityeredni. Valahányszor megnézem például az új Keanu Reeves Sandra Bullock film előzetesét a The Lake Houset meghatódom. Ráadásul ma láttam először Oliver Stone WTCs filmjének a beharangozását is, ahol először még vigyorogtam Nicholas Cage bajszán aztán már csak könnyeztem a trailer felétől.

Ugyan megnézem mindig a babaszoba-n, hogy is állok éppen az adott héten, babás fórumokat nem olvasgatok. Kaptam kismamakönyvet a védőnőtől (aminek közel a felét a szociális juttatásokkal kapcsolatos tudnivalók teszik ki), a húgom kölcsön adta a Gyermeket várunk című kötetet és megvettem a Kismama magazin 9 hónap című különszámát, amit anno a hugaimnál is láttam, s ugyan még a szülinapomra kértem egy babás Dorling Kingsley könyvet (amiben már fürdetésről, meg gyerekbetegségekről is van szó, a kiadó szokásához híven sok képpel illusztrálva), s úgy döntöttem ennyi szakirodalom nekem elég. Ha még gondjaim, kérdéseim vannak ott a család, az ismerős babások és a doki. Aztán előbb utóbb összefutok hozzám hasonló cipőben járó pocakosokkal is (mostanában jóval több terhes nőt látok, mint korábban). A nagyobb internetes közösségeket ilyen témában inkább kerülöm, ennek több oka is van, részben a rémtörténetek meg az okoskodás, ami ott folyik na és A. nyomán azt is tudom, hogy milyen kíméletlen a harc a szereplők között. Nekem erre nincs szükségem.

Az egyik legsúlyosabb dolog ebben az egészben, a feltupírozott orrom. Olyan szagokat vagyok képes messziről és erőteljesen megérezni, amiknek létezéséről eddig nem is tudtam. Természetesen ezek nem a kellemes kategóriába tartoznak. Sőt. Semmi reggeli rosszullét, de ezek az ingerek azért néha meglifteztetik a gyomromat. Mit mondott erre a párom, akinek persze már alapból vadászkutyát megsemmisítő szimata van, hogy na legalább megértem, miért nem jó, ha az embernek kiváló a szaglása. Azért arról nem tud meggyőzni, hogy a hosszú és sűrű szempilla is hátrány, mert sokkal több keveredik irritálón az ember szemébe. Remélem a gyerek ezt a vonását majd tőle örökli, s nem az én szerencsétlen rövid párszálamat.

Ha már elkezdtem, akkor úgy gondoltam Főnéni után a többieknek is elmondom, mi a helyzet. Nem akartam úgy csinálni, mint Köcsög, aki annak idején mindent titkolt, aztán hirtelen elment veszélyeztetett terhesnek, anélkül, hogy komolyan előkészített volna bármit is. Persze ő nem az a megosztós, beszélgetős fajta volt. Egyébként Boss néni gratulált, örült neki, közölte itt volt az ideje. Aztán ma a kollegáknak is elmondtam, hasonló fogadtatásban részesültem. A visszatérő kérdés: Hát az ember mit szólt hozzá?
Mit szólt volna? Mondtam, hogy együtt csináltuk 🙂 Főnéni egyébként arra kért, hogy gondoljam végig, párhuzamosan vele, hogy kinek milyen munkarészeimet tudom majd átpasszolni. Legalább jövő őszig, amikor elvileg Köcsög visszatér. A többiek meg azon poénkodtak, hogy aki esetleg követni fog az irodámban, arra előbb utóbb szintén gyermekáldás fog várni.

Eredeti terv szerint ma nem jöttem volna be a gyárba, de a kedves elfelejtett időben szabadnapot kivenni, így hajnalban visszavonatoztunk. Mivel ma úgyis csak félnapos vagyok, gondoltam bejövök, letakarítom az íróasztalomról ami az elmúlt héten odagyűlt (meglepően kevés), s beszélek főnénivel a helyzetről. Ugyan meg akartam várni a 12. hetet, de ő elutazik jövő héttől aztán meg én nem leszek, úgyhogy essünk túl rajta. Boss néni persze későn jött, mostanáig meg kávézott. Na, de hallom, jön fel az irodába, úgyhogy megyek.

Az ember ugye végighallgatja, s tudja mik azok a tipikus dolgok, amiket egy kismama produkál (hányás, émelygés, éhség, hormonok stb.) ezért aztán kicsit meghökken, amikor nála rövid vendégszereplés után nem marad más, mint a megduzzadt mellek. A múlt hét óta semmi "terheset" nem éreztem. Persze kicsit elkezdtem aggódni, mert biztos lehet gond a tünetmentesség is. Olvastam ilyenről, naná.
Aztán ma elindultam a kalandtúrára, majd minden kiderül címmel. Megszereztem a terheskönyvemet, szerencsére a védőnő szemtől szemben a nevemen szólított, nem anyukának. Remélem ezt a jó szokását mindenki meg fogja tartani. (Annak idején Régi Barátnőm, amikor teherbe esett megegyezett a férjével, hogy soha de soha nem fogják egymást Anyának és Apának szólítani, maradnak a bece- meg keresztneveiknél. Most a gyerekek 6 és 9 évesek és ők még mindig így szólítják egymást)
Délután pedig, ha már megszereztem minden leleltet, irány a doki az UH, amire 3 hete visszahívott. Babszemjanka/ó szépen fejlődött, 2,5cm, már nem csak egy zsák, hanem van eleje és vége, egyelőre fejnehéz, de már a dobogó szívét is láttam és van róla fénykép. Anyu mondta, feltétlen kérjek, had lássa az új unokát, bár ő még eddig egyetlen unoka képén se bírt kiigazodni orvos létére.
Legközelebb alig 3 hét megint és jön a nagy vízválasztó a 12. heti. A doki meg azt mondta, inkább örülnék, hogy semmi panaszom, mint azon aggódjak, hogy nem normális ha nincs. Naná. Most már én is örülök.

Felhívtam a rendelőt, ahova úgy volt, hogy hétfőn megyek a védőnőmhöz. Kiderült, hogy a mi utcánkért felelős csaj szülési szabadságon van (foglalkozási ártalom lehet:), úgyhogy majd hétfőn reggel kell újból telefonálnom, hogy megtudjam, ki vette át a mi körzetünket, mert a telefonos kisasszony nem tudta. Viszont végig Anyukának szólított.

Kipipálhatom a listából a sokkal érzékenyebb vagyok részt is. Tegnap este megvolt az első bőgés, teljesen idiótaság miatt. Ma ugye születésnap, a párom kitalálta, hogy milyen sütit fog bevinni a gyárba. Méghozzá havas háztetőket, ami anyukája specialitása. Mi még persze sose csináltunk, a kedves persze többször segédkezett anyósjelöltnek, ezért mindeképp ő lett volna az irányító. Ez így még nem gond, csak hát közben céges buli is volt náluk, s későn ért haza. Én meg közben azt gondoltam, hogy mivel éjjel nem az igazi piskótát sütni, csinálok valami mást. Ami persze nem sikerült. Úgyhogy mikor hazajött az ember, kicsit összekaptunk egy félreértésen és még ráadásul szépen bőgtem neki egy sort, hogy elrontottam a sütit. Ő meg vigyorgott azon, én hogy sírok.

Nem úgy van ám, hogy az ember érzi, hogy fokozatosan elfogy a tartalék, mingyárt korogni fog a gyomor stb. ahogy az normális esetekben van. Nem, egyik pillanatról a másikra történik a dolog és hatalmas lelkierő kell, hogy ne rohanjak el valami kajáért. Mert most éppen mindegy mit, csak valamit gyorsan, máskor meg semmihez sincs kedvem.

Egyetlen téma van, ami foglalkoztat mostanában, és babonából nem akartam írni róla. De ahogy a párom rámutatott, mégis csak az én blogom, naplóm, azt írok bele amit akarok. Döntsem el, álljak a sarkamra és kész. Akik előtt még titkolnám, azok innen nem tudják meg. Akiknek meg illik tudni, azok meg már tudnak róla. Valahol meg az utókornak is meg kell őrizni, bárhogy is lesz, s mivel annyira izgultam eddig is ösz óta, hogy talán sokáig vártunk, elszalasztottuk az alkalmat és most majd jól megjárjuk, hát nagy az öröm.
Ráadásul ma a doki is biztosított róla és láttam is, ugyan még csak babszem, egy pici zsákocska de itt van, s most szurkolunk, hogy ez így is maradjon.