Szóval megjártam Londont és már az őszi szünet családi nyaralás részét is letudtuk. A srácok most még anyuéknál vannak, hétvégén megyünk értük, mert csak 3 napot vettünk mi ki, szóval felnőtteknek még munka van.

Alexről pedig, aki már 2 hetesen vasgyúró méreteket öltött, a húgom is újra blogol 🙂

Távollétemet egész jól bírták Tesz-vesz néni segítségével. Ugyan Zsebi eleinte azt mondta, hogy fog oviba menni, hétfő reggel mégis otthon maradt, s mivel vasárnap (19-én) eléggé köhögött, még a doktornénit is kihívták hozzá, de semmi komoly, csak orrcseppet és köptetőt kapott, s a hét második felére már rendbe is jött igazából. Kedden (21-én) az iskolából telefonáltak, hogy Babszem lázas, haza tudnák-e vinni, szerencsére még alvás előtt történt, úgyhogy a nagyi és az öcsi elmentek a bátyóért. Én a konferencia közben kaptam erről az üzenetet, úgyhogy ebédidőben pofavizit helyett skype-oltam az emberrel és aggódhattam tehetetlenül azért a távolból, hogy mi a helyzet. Babszemnek azonban egy napos láza volt csak, másnapra amikor megint eljött a dokinő, már nem volt semmi baja. Viszont el kell mennünk ortopédiára, mert erősen úgy tűnik, hogy van egy kis gerincferdülése. Sokat nyúlt kb. 2 hete meghúzta  a derekát is, egy darabig nehezen is mozgott, szóval valószínűleg ez lesz az oka minden felmerülő gondjának. Úgyhogy már készítjük fel, hogy elképzelhető, egy darabig nem focizhat.

Csütörtök este mire megérkeztem, mindenki jól volt és a reptéren Zsebinek az volt az első kérése: Hoztál valami ajándékot?

Ma nemcsak Cica születésnapja van, de világra jött az első unokaöcsém, a kozmopali Alex, Stockholmban.

Babszem azonnal lereagálta: most már egyenlő arányban vannak az unokák a mamánál: 3 lány, 3 fiú. Úgyhogy a papa készítheti a focipályát a csapatnak, kispályán már indulhatnak.

Hiába már a második éve próbálunk reggel időben elindulni, hogy mindenki odaérjen ahova kell (főleg Babszem a suliba), ez nem mindig jön össze kielégítő módon. Valaki mindig a gyenge láncszem úgyhogy aki utoljára veszi fel a cipőjét, az szokott a bűnbak lenni. S ezt aztán előszeretettel szajkózzák a srácok is, megsértődnek persze, ha ők azok viszont nagy élvezettel kántálják, ha anya vagy apa épp a gyenge láncszem (vagy gyenge lánc, ha Zsebi szavaival élünk).

Múlt héten szerda-csütörtökön az embernek roppant korán kellett kelnie, mert vidékre ment. Szerdán pl. fél hatkor indultak Pestről, úgyhogy nagyon, nagyon hajnalban szólt neki az ébresztő. Ebből következett, hogy egyedül kellett a reggeli menetrendet levezényelni. Úgy gondoltam, hogy ha 10 perccel korábban ébredek és Babszemet ráveszem, hogy a gyors reggeli menüt válassza (csokigolyókat tejjel), akkor simán megoldható a dolog. Mondjuk a fiúk kicsit nyűgösek voltak, mert őket is korábban vertem ki az ágyból, hisz normál esetben amíg én a kicsit leadom az oviban addig a két nagy elmegy a suliig, most viszont nem lehetett párhuzamosan, csak egymás után tenni a dolgokat, tehát előbb ovi aztán az iskola. Viszont sikerült motivációt találni nekik. Azt mondtam, hogy ha gyorsak és ügyesek vagyunk és időben elindulunk, akkor be tudjuk bizonyítani az általános igazságot, hogy apa a gyenge láncszeme a családnak, mert nélküle minden megy, mint a karikacsapás, bezzeg ha ő itt van akkor késve indulunk.

Ezzel sikerült is őket kellően felpezsdítenem, mindenki begyorsult és Zsebi teljesen felvillanyozódott, hogy a bátyja is bekíséri az oviba, a sulihoz érve pedig Babszem meglepődött, hogy éves csúcsot döntöttünk, mert 7:38-ra még sose sikerült odaérni.

Másodszorra már egy kicsit leengedtünk, mert csütörtökön “csak” 7:42-kor dokkoltunk az iskola kapujánál, ami az előző évi rekord volt, de szerintem bebizonyosodott, hogy ki a gyenge láncszem 🙂

Az úgy volt, hogy tavasszal kitaláltuk, idén nyáron fogunk majd kint aludni Szadán. Sátorban. Az egész család. Mert a ház 1nél több személyre nem igazán megfelelő már ottalvósnak, viszont teljesen jó, hogy ott a Wc a fürdő meg minden, szóval nem teljesen nomád, s micsoda nagy kaland lesz ez a gyerekeknek. Úgyhogy nagy lelkesen meg is vettük még a sátorszezon kezdetén a Decathlonban a 3 személyes könnyen felállíthatót, hogy aztán azzal játszanak kint hétvégéken a fiúk.  Nyáron azonban csak nem akart összejönni, hogy kint aludjunk. Mert valami mindig közbejött. Aztán amikor a gyerekek lent voltak a Balatonon, egy augusztusi pénteken végre megtörtént a dolog. Kettesben kimentünk, felállítottuk a sátrat, este még sétáltunk is és kint aludtunk az esőben.  A sátor teljesen megvédett minket a nedvességtől, a fekhely jó volt (a benti két ágy szivacsát és régi paplanokat vittünk ki), s ugyan kicsit hűvös volt, de hálózsákban nem volt ez vészes. Viszont megint felidéződött bennem, miért is utálok hálózsákban aludni, nem szeretem, ha be vagyok szorítva. Úgyhogy csak ezt tudtam negatívumként felhőzni. Reggel már sütött a nap, grillen készült kolbászt meg tükörtojást ettünk és az én álmaim is teljesültek: este egy kis bor mellett ücsörögtem a teraszon és néztem a naplementét, reggel meg gőzölgő kávéval ugyanott a napfelkeltében gyönyörködtem. Igen, ez jó lesz majd, ha végre kiköltözünk, akkor is.

Szeptember első hétvégéjére pedig beígértük a fiúknak is, hogy együtt fogunk sátrazni. Úgy tűnt, hogy jó idő lesz, nem túl hideg és esőre se számítottunk. Péntek délután én hoztam haza Zsebit, Babszemet az apja, már az előző alkalommal listáztuk, hogy mit kell majd még kivinni, úgyhogy eszerint vásároltunk előző nap és készülődtünk össze. Nagy siker volt vacsorára a grill kolbász, a csípős, legalábbis Zsebinek nagyon bejött. Ugyan amikor sötét lett, kicsit sírt, hogy mégis inkább haza akar menni, de aztán amikor bementek a sátorba és amíg én lezuhanyoztam, ők nézhettek Avatart *, megnyugodott. Vittünk egy csomó takarót, meg hosszú pizsamákat, de a végén még melegebb volt, mint augusztusban, eső is kevesebb esett és jobban aludtam én is, mert nem hálózsákoztam. Reggelire pedig újból volt grillkolbász, úgyhogy a gyerekek is nagyon jól érezték magukat. Ráadásul ugye reggeli után már felállíthattuk a trampolint és egész nap ott volt a sátor is, ahova be lehetett menni. Azt beszéltük, hogy megyünk még újra, de a mostani esőzés miatt ez nem jött össze, úgyhogy gyanús, legközelebb jövőre lesz ilyen alkalom. Addig is majd úgy elevenítjük fel, mint egy nagy kalandot, ahogy a fiúk is egyelőre beszélnek róla.

* Azért mondtam, hogy bár a feeling megvolt, mint amikor mi is jártunk gyerekkorunkban kempingezni a szüleinkkel, hogy sötét meg zseblámpa, hálózsák stb., de nekünk nem volt laptopról filmnézés este.

Mondjuk a székletmintánk eredménye nem jött meg persze, még csütörtökön se, pénteken pedig már elfelejtettem érdeklődni. Aztán valamikor augusztus 12-én hívtak fel a Tisztiorvosi szolgálattól, hogy elmeséljék mink volt. Ahogy azt a doktornőnk is jól tippelte, Campillo baktériumunk volt, de mivel senki mást nem érintett és diétázással a hasmenés is megállt, jogos volt, hogy nem kaptunk antibiotikumot, valamint a nyári szünet miatt közösségben se tettünk kárt. Amúgy is valószínűleg nem jól kezelt csirkétől kaptuk (gyanús, hogy a nem eléggé átsült grillezett csirkecombban élte túl a dolog annyira, hogy hatással legyen ránk, főleg Zsebire, aki előszeretettel eszeget husit), ráadásul mivel egyébként meg betartjuk az alapvető higiéniás szabályokat nem fertőztünk meg senkit. Mert elég gyorsan hat amúgy a baktérium 24-48 órán belül leteríti az áldozatát. Szóval eső után köpönyeg volt az egész, mivel addigra Zsebi már a Balatonon nyaralt.

Ugyanis kivételesen a tervnek azon része, hogy csütörtökön irány a Balatonszerény, bejött. Sőt mivel még itt volt a nagyi, a készülődés is egész jól ment és 10-kor elindultunk, hogy délre már ott legyünk a Muskátli utcában. Babszem és a két kisebb lány már nagyon várt minket, főleg Zsebit. Volt alkalmunk fürdeni is, mert szerencsére jó idő volt, ismét bicikliztem is, csak nagyon gyorsan eltelt a 4 nap, amit ott töltöttem. Babszemnek már kiváló színe volt és élvezte, hogy nagy kerékpárral mehetett (megörökölte azt, ami tavaly még Adrié volt), egész ügyesen ment vele (bár amikor a húgommal elmentek Máriára fagyizni nekiment 1 álló autónak), de én csak a szépet láttam. Tollasoztunk is és sikerült közösen rekordot döntenünk. Zsebi elutasította az úszógumit és a kis csónakot, viszont a karúszójával simán bejött a Balatonba, csak nehezen melegedett be, mert hidegnek találta eleinte a vizet. De főleg azt élvezte, hogy egyedül mászkálhatott benne, egészen addig amíg a nyakáig ért a víz, meg néha már felemelte a lábát is és nem bánta, ha húztam magam után. Amikor meg véletlenül lebukott, sose ijedt meg és félre se nyelt. Első pár alkalommal amúgy azt a missziót tűzte ki maga elé, hogy a vízben lebegő mindenféle növényeket kivigye a partra, úgyhogy néha gyalogolt rendesen, de egy idő után belátta, hogy nem sokra megy vele. A balatoni életbe amúgy hamar beilleszkedett, s mikor szombaton már kezdtem neki mondogatni, hogy nekem vissza kell majd mennem Pestre mert dolgozom, csak annyit fűzött hozzá, hogy ő még szeretne maradni. Persze azért még vasárnap este csak úgy aludt jól hogy ott voltam mellette, s szinte folyamatosan hozzám ért valamelyik testrészével. Hétfő reggel pedig csak kis hüppögés, ölelgetés, néhány maradj még volt, de amúgy simán elengedett. Úgyhogy egyedül jöttem vissza Pestre, pont 8-kor indultam és két órával később parkoltam is le a ház előtt, minden klappolt tehát.

Malinska után ismét újabb tábor várt Babszemre, de ez most napközis volt. Ráadásul ugyanaz a csapat vezette, mint a balatonit, azaz Jani bácsiék, a gyerekek edzői. Ez mondjuk annyiban jó, hogy ismerik ugye a srácot, nem valami random idegen pedagógus vigyáz rá. Sajnos pont azon a héten nem volt teljesen felhőtlen az idő. Még hétfőn, amikor nagyon nyár volt, felfújtak egy medencét az iskola udvarán, hogy majd ott fognak másnaptól fürdeni a gyerekek, de sajnos kedden már hűvösebb lett, később még nagy zuhék is voltak. Szerencsére csütörtökre már annyira rendbe jött az idő, hogy kirándulni el tudjanak menni és pénteken végre igénybe vehették a medencét is. Igaz nem sokat volt benne Babszem, azt mondta azért hideg a víz.  De alapvetően jól érezte magát a gyerek a táborban, voltak ott edzésről ismerős emberek, sőt még húgom egyik barátnőjének lányaival is összefutottunk, igaz, ők annyira nem emlékeztek Babszemre (és ő se rájuk), de hát évente 2x, az unokatestvérek szülinapi bulijain szoktak találkozni.

Zsebi meg közben bölcsibe járt. Eleinte természetesen nem volt jó kedve a héten, aztán a hét második felére megszokta a helyzetet. Aztán szombaton jött a fordulat, ugyanis jött fel a nagyi, hogy busszal elvigye Tiszavasváriba egy hétre Babszemet és Esztit. Zsebinek meg lett ígérve, hogy jövő héten utánuk mehet, de azért nehezen engedte el őket. Csupán akkor enyhült meg kicsit, amikor jobban megértette, hogy én nem fogok menni még két hétig utánuk. Akkor kicsit belátta, talán jobb lesz neki még egy kicsit anyával.

Szóval gyerekek nélkül még 2 napot töltöttünk munkahelyünkön mert a 3. napot, csütörtököt már mind a ketten kivettük szabinak, hogy készülődjünk. Sőt előtte szerdán még moziba is elmentünk, persze az X-ment néztük meg, mert azt szoktuk, meg az jó és ez az Eljövendő múlt napjai is az volt.

Csütörtökön már feljött teszvesz néni is, ők az emberrel kimentek Szadára ellátni a telket, én meg itthon pakoltam, vásároltam még amit kellett. Azért a gyerektelen napoknak hála a városban elintézendőket (biztosítás, pénzváltás stb.) sikerült elintéznem még munkanapokon. Közben a srácok nagyon jól érezték magukat Kanizsán, főleg mert Adri már ott volt, akiről aztán le se lehetett vakarni Zsebit. S mivel állandóan lefáradt, mert izgatottságból nem is aludt két délután se, esténként se volt gond, beájult rendesen. De még amikor aludt is (persze Adri altatta el csütörtökön ebéd után), akkor se hiányolt engem este.

Mi végül pénteken délre értünk Kanizsára, s együtt volt az egész család: mentünk a hegyre megünnepelni az összes nyári születés és névnapot. Volt bográcsgulyás meg húsok, s persze torta és tűzoltás is, többször.  Utoljára voltunk így együtt egy darabig, mert mostantól ha minden igaz a húgom egy évig nem fog hazajönni. Azt hiszem még nem is írtam, hogy lesz harmadik fiú unoka, aki Stockholmban fog születni októberben, úgyhogy egyensúlyba kerül a családban a legifjabbak nemi elosztása.

Szombaton reggel még elvittük gumishoz a kocsit, mert a bal első kerék nagyon eresztett, amíg ügyködtek rajta bevásároltunk, s végül korai ebéd után 1 órakor indultunk el a tengerpart felé.

Babszem eleinte nem sokat mesélt a táborról, kb. mindent harapófogóval kellett kihúzni belőle, idő kellett neki, amíg feldolgozza az élményt. De nagyon ügyes volt, ha el is hagyott 1-1 pár zoknit vagy kisgatyát az fel se tűnt, mert amúgy mindent hazahozott. Azért annyit leszűrhettünk a beszélgetéseinkből, hogy azért nem mindig volt fenékig tejföl minden, természetesen hiányoztunk neki esténként és nem ő volt a leghangosabb legmenőbb srác a brancsukból, úgyhogy párszor kicsúfolták meg rászálltak a többiek. Eléggé sajnáltam szegényt és kicsit úgy éreztem, túl korán küldtük el táborba, de az apja szerint ettől nem nagyon tudom megóvni, a gyerekek kegyetlenek tudnak lenni és meg kell tanulnia, hogyan védje meg magát, álljon ki az igazáért és egyáltalán nem harcolhatok én helyette. De nem könnyű.
Mindenesetre fáradt volt Babszem még vagy két napig, aztán meg hétfőn délelőtt bement az apjával a munkahelyére, ebéd után pedig én vittem fogorvoshoz. Az volt megbeszélve, hogy kedden pedig feljön érte anyu és busszal lemennek Kanizsára, ahol majd felvesszük, amikor Horvátországba megyünk. Csakhogy nem számoltunk Zsebivel, akinek ugyan csak az első napokban hiányzott a bátyja, aztán megszokta, hogy egyedül van, de miután ismét lett társasága, nagyon örült neki, úgyhogy azt mondta, ő is elutazik a mamával. Busszal és nélkülünk 3 napra. Végülis az alternatíva az volt, hogy bölcsi, vagy vidék, s persze hogy az utóbbit választotta. Bár azért úgy voltam vele, hogy amíg el nem megy velük a busz, addig még nem hiszek ebben, de aztán nem volt különösebb gond, a 10 órás járat elvitte a fiúkat anyuval Kanizsára. Úgyhogy lett 3 gyerektelen napunk 🙂

Az iskola utolsó hete tehát sűrűre sikerült Babszem számára. Kedden volt az utolsó úszásuk, ahol végig játszhattak, délután ment focira is, sőt volt arról szó, hogy szerdán valami felmérőket csinálnának velük az edzők, de az már nem fért bele. Főleg mert szerdán mentek ugye a jutalom kirándulásra, ahol nagyon jól érezték magukat, sőt Babszem annyira rendes volt, hogy a pénzét két fakardra költötte, mert hozott egyet az öccsének is. Csütörtökön hazahozhatták a maradék cuccaikat a suliból, meg utoljára ment edzésre is a tavaszi félévben.
Péntek reggelt az iskolafogászaton kezdtük, ugyanis Babszem egyik tömése félig kiesett, s nem akartuk úgy engedni őt el táborba, hogy nem látja doki. Mivel a saját orvosunkhoz már nem kaptunk időpontot, gondoltam a körzeteshez elviszem. Helyettesítések miatt azonban nem az a doktornő volt, aki ovis korában foglalkozott vele, mielőtt magánútra tértünk, hanem aki az iskolához tartozik. Ő pedig nem szívesen nézte meg, mert mint mondta, én korábban, amikor magánorvostól vittem igazolást, letiltottam a gyerekről. De azért sikerült szót érteni és végül foglalkozott velünk, tisztított egyet és ecsetelt, meg azt mondta, ő nem hiszi, hogy gond lenne a dologgal, aztán ha visszajön Babszem, vigyem el a saját orvosunkhoz (ahova van is időpontunk tábor utánra).

A suli amúgy jól csinálta: pénteken ebéd után volt a tanévzáró, aztán az osztályban a bizonyítványosztás, 5-től meg a nagyok ballagása, addigra mindenki más már lelépett. Azt mondták, úgy 2-re kell menni. De mire odaértem már javában folyt a bizonyítványok osztása, szerencsére Babszemét pont láttam. A tanárnéni megdicsérte rendesen, azt mondta, hogy “már a doktoridra is készülhetsz”, úgyhogy feszítettem rendesen. Felajánlottam a nagyfiúnak, hogy mivel van egy csomó időnk elmehetünk fagyizni, de ő haza akart menni focizni Zalánnal. Amiből nem lett szinte semmi, ugyanis jól megpakolva 3 szatyorral a suliból mire hazaértünk, kiderült, hogy a negyediket bent felejtettük, úgyhogy fordulhattunk is vissza érte. Végül elmentünk Zsebiért és hazajöttünk és a fiúk egész délután lent voltak az udvaron, játszottak a házbéliekkel és jó későn sikerült ágyba dugni őket. (Én meg kivettem a pénteket, mert bevásároltam és egész héten igyekeztem beszerezni azokat a dolgokat, amik szerepeltek a tábori listán, hogy mit ajánlanak, mit vigyenek magukkal a gyerekek)

Ja és a bizonyítvány? Persze teljesen jó értékelések vannak benne, a Dicséretet érdemel alatt pedig minden tantárgy fel van sorolva. Kapott díszoklevelet a kiváló tanulmányi eredményéért és példamutató magatartásáért, meg a “testnevelés órákon nyújtott lelkes és kitartó munkájáért“.

Szombaton nem mentünk el az egyesület sportnapjára, mert már korábban megígértük Babszemnek, hogy kivisszük az ásványbörzére a Millenárison. Nagyon izgatott volt, vitt magával pénzt is, s miután én elvittem magammal Zsebit játszani, mert őt nem kötötték le a kövek, apa és nagyfia nagyon jól elnézelődtek a standok között. Délután még volt egy Tesco futás, és sikerült venni jó sapkát a gyereknek 🙂 Aztán a szombat este a pakolással telt, segítettünk Babszemnek összerakni a táskáját, pár jó tanáccsal elláttuk már a héten, a végén nem nagyon akartuk leterhelni túl sok infóval, mert úgyse figyel oda, a felére nem fog emlékezni, amire meg igen, az nem számít. Például meséltünk neki a mi táboros kalandjainkról, s másnap reggel alig szálltak fel a buszra, már elmesélte a többieknek, hogy az apja amikor táborba ment, tollasütővel hokizott a szobában, elesett, beütötte a fejét és azóta van egy csík a szemöldökében, ahol nem nő semmi. Az, hogy én első alkalommal a fele cuccomat otthagytam a táborba, nem tett rá ekkora hatást:)

Vasárnap reggel tehát buszra tettük Babszemet, aki elutazott Balatonlellére focitáborba egy hétre. A történéseket a facebookon lehet követni, második naptól Jani bácsi akár kétszer is 2-300 képet felrak a gyerekekről. Úgyhogy tudjuk, hogy jól vannak. Meg is nyugodtam, mert az elutazás előtti héten eléggé izgultam, volt hogy nem aludtam, mert azon járt az agyam, hogy jaj szegény gyerek, aki eddig ki volt szolgálva egyedül kell, hogy helyt álljon.

Sőt, vasárnapra virradóra azt álmodtam, hogy otthon hagytam a gyerek pénzét és igazolását, s egyszerűen nem értem vele vissza, mire indultak volna. Úgyhogy nagyon figyelmes voltam, hogy ne maradjanak a hivatalos dolgok hátra. Előző este ugye bepakoltunk, elő volt készítve az utazós ruha, a szendvicsek az útra, reggel 9-kor indultak, de fél 9-kor volt gyülekező, mi már 25-re odaértünk, szóval minden jól alakult. Körbenéztem a többi srácon és rájöttem, hogy Babszem sapkája otthon maradt. Apa és Zsebi hazaszaladtak érte (kocsival voltunk, persze), s 10 perccel indulás előtt vissza is értek. Babszem addigra már izgatottan ült a buszon, s nagyon aggódott, lesz-e sapkája.

Szóval Pünkösd hétvége péntekén egyedül aludtam itthon, a gyerekek jól érezték magukat Délegyházán, az ember meg kiment munka után Szadára. Kirúgtam rendesen a hámból: tovább dolgoztam, hazafelé kicsit csámborogtam és este még szépen ki is tudtam takarítani, aztán anyuék elmesélték, hogy Zsebi eldőlt mint egy zsák krumpli este, nem keresett, tudta, hogy másnap majd megyek. Igaz, délután persze nem aludt, de ilyenkor beáldozható a dolog, ha jobban járnak vele a hálótársak. Úgyhogy nyugis volt az éjszakája mindenkinek. Másnap reggel mentem a fiúkért, kicsit nehezített terepen, nálunk itt Kőbányán naponta változik az útvonal a villamosfelújítás miatt, az 51-esen felüljárót újítottak, Délegyháza körül éppen ünnepeket tartottak, úgyhogy megismertem a község eldugottabb utcáit is, mire kiértem a húgomékhoz. De én még jól jártam, mert utánam érkezett apu, aki elment bevásárolni meg a Dórit vitte meccsre és ő még a triatlonosokba is belefutott, akik miatt lezárták Dunavarsányból Délegyházára vezető egyetlen általunk ismert utat is! Kicsit aggódtam, hogy fogunk innen elkeveredni Szadára, de szerencsére addigra már a versenyek nagyja lezajlott. Zsebi persze örült, hogy megérkeztem, ellátott rengeteg cseresznyével, mert főleg azt szüreteltek a kertben és nehéz volt levakarni rólam. Eszti és Babszem is jókat játszottak, az elmúlt egy évben tökre összecsiszolódtak, alig szoktak veszekedni, s persze mind a ketten várják, hogy majd nyáron kettesben legyenek Tiszavasváriban.

Szombaton kora délután érkeztünk meg Vasváriba, ahol a hosszú hétvégét töltöttük. Mi vasárnap elmentünk moziba és megnéztük A holnap határánt , ami marha jó film volt, még az embernek is tetszett, aki persze alapból utálja Tom Cruise-t de hát itt állandóan meghal, úgyhogy ez bejött neki. Na meg Emily Blunt aztán belevaló csaj volt. Közben a gyerekek meg   az állatokkal játszottak, ilyenkor mindig jól vannak tartva, mert Zsebi pl. óránként etetné őket, s persze tűzoltósat játszottak 1000-rel, mert ugye éppen mind a ketten azok akarnak lenni. Úgyhogy Sam, a tűzoltónak hála a fiúk egész közel kerültek egymáshoz, mert ha éppen oltanak, akkor akár fél órára is békésen tudnak játszani (még itthon is:)  Babszem szomszédolt is, mert van egy vele egykorú unoka ott is, Zsebi pedig ha éppen nem volt más dolga, hintázott, de azt csak a nagypapával, mert ő löki igazán magasra. Volt nagyüzemű fodrászkodás is, az összes fiú meg én is meg lettem nyírva, aztán este grilleztünk, s mivel a párom épp a nagypapa frizurájával volt elfoglalva, én voltam a húsfelelős. Na meg mellette a gyerekek persze olthattak tüzet. Hétfőn a fiúk elmentek a holtágra csónakázni meg pecázni, addig én vigyáztam a kiengedett bárányokra, mivel az összes Juhász házon kívül volt:)

Aztán délután vissza kellett térni a fővárosba, mert még volt vissza egy sűrű hét a vakációig.

Jövő héten vége  a sulinak, eddig Babszem minden felmérőjét 100%-ra írta, kivéve a matekversenyt, ott 3 pontot vesztett, úgyhogy csak 91,3%-os lett. “-3 pont, de van -3 pontom” – mondogatta és nagyon szomorú volt.

Viszont kapott meghívást az iskola Legjobbak kirándulására, ahova az osztályukból csak 3-an mennek. Jövő szerdán utaznak Visegrádra, csak költőpénzt kell vinniük.

Zsebit 101 cm-nek és 14 kg-nak mérték májusra a bölcsibe, felvették az oviba, de az ottani nagy változások miatt  majd csak augusztusban lesz szülői, addigra gondolom már rendeződnek a helyzetek, véglegesedik az óvónők száma, kinek melyik csoport jut stb.  Ma pedig először aludt nélkülem, anyuék elvitték Délegyházára a fiúkat, holnap reggel megyek értük. Míg tegnap még mondogatta, hogy nem akar máshol aludni, ma reggel már úgy búcsúzott tőlem, hogy “Majd holnap találkozunk!” s bár nagyon fáradt volt, mesélte anyu, igazából nem hiányolt és elaludt szépen.