Kairo 2

Miután vége lett pénteken a konferenciának, maradt még két napunk, a hétvége amit eltölthettünk Egyiptomban. Először is irány ugye az Egyiptomi múzeum. Ahol mint kiderült, nem lehet fényképezni, sőt, bevinni se a gépet az épületbe, hanem le kell adni. Ugyan fizettem érte 2 dolcsit, azért az ott töltött 3 óra alatt erősen dobogott a szívem, hogy ne történjen semmi baja a 108-as számmal polcra tett 350Dnek. A múzeum olyan mint egy nagy raktár. Rengeteg minden van benne, hatalmas kincsek de csak minimálisan felcímkézve a múlt havi British Museum után, ahol ugye a maradék van, nagy csalódás volt. Néhol belehallgattam túravezetőkbe, na meg lapozgattam az útikönyvemet. Ebédre a biztosat választottuk a szomszédos hotelben, klub szendvics, sült krumpli és hamburger személyében. Délután meg ugye elmentünk a bazárba, erről többet nem írnék. Kimerítő élmény volt. Főleg, hogy először nem a túrista szekcióba mentünk, hanem ahol zöldséget meg húst árultak, hűtő nélkül a 36 fokban. Boss néni meg is jegyezte, hogy mindig elfelejti, miért is nem szereti ezeket a helyeket. De legalább Samir kicsit feldobta a hangulatot.

Continue Reading

Kairo 1

Meleg, poros, piszkos s tömeg van. Főleg este, mert azért a napközbeni meleget ők se bírják, ha nem muszáj inkább nem mennek ki az utcákra 7 előtt. Utána viszont csak ott vannak. A konferenciának hála 3 napig azért nem sok helyen jártunk. Hotel-egyetem-hotel-vacsorahely volt az útvonal. Valami hatalmas szerencse folytán, talán mert utoljára érkeztünk meg szerdán hajnalban, vagy mert elárasztottam őket faxokkal korábban én egy elképesztően nagy lakosztályt kaptam, amire a többiek is csodájára jártak (szó szerint feljöttek csak hogy körbenézzenek). Volt fogadószobám, nappalim, hálóm, külün vendég WC és fürdőszoba pezsgőfürdővel, 2 tv-vel, ha itthon lenne ekkora lakásom, boldog lennék. Na és persze mindez a legfelső emeleten, Nílusra néző erkéllyel. A vacsorák mindig valami menő helyen voltak. Szerdán a Mena Houseban, majd utána megnéztük a Sound and light showt, ami jópofa volt, bár kicsit giccses. Csütörtökön a város tetején ettünk az Al-Azhar parkban, ahonnan a citadellára lehetett látni. Pénteken pedig egy hajón a Níluson, méghozzá volt műsor is, zenével, hastáncosokkal. Érdekes mód majdnem mindegyik helyen az előétel libanoni mezza volt, amihez tavaly már volt szerencsém. Aztán szombat-vasránap már magunk gondoskodtunk az ellátmányról, s úgy döntöttünk, nem kockáztatunk, hát nagyon egyszerű kajákat ettünk, biztonságos helyeken (hotelekben).

Continue Reading

Képek

Na jó, aki körítés nélkül csak a képekre kíváncsi, az megtalálja őket a Flickren. Kicsit több is van rajta, mint amihez itt regényeket írtam, meg még rakok fel. Egyébként már csak a hazautazás van hátra, sok szép felvétellel a felhők fölül.

Continue Reading

Május 9. kedd

Mára maradt az eredetileg hétfőre tervezett program megvalósítása, hisz akkor az eső miatt kellett átszervezni mindent. Elindultunk hát a Notting Hillre, ahol mindenképp meg akartuk nézni a Portobello Road piacát na meg persze a híres Travel Bookshopot. Nem volt valami élénk a forgalom, ezért aztán valahogy nem olyan volt a hangulata az egésznek, mint számítottuk, hát elég hamar eljöttünk onnan. De azért láttunk jópofa dolgokat, mint például ezt a táblás helyet, külön figyelembe ajánlanám a Tilos az Átjárás táblát.
Találkoztunk egy metrós késéssel is, ahol az itthonihoz képest az információkat jóval normálisabban kezelték, hamar bemondták, hogy késés van, kb 20 perc és majd ha tudnak valami többet, azt is közlik. Ezt elég sűrűn elmondogatták, közben mindenféle infókat kaptunk, hogy mennyit kell még várni a vonatra.
Bár nem terveztük, végül sikerült odaérnünk az Őrségváltás végére a Buckingham Palotához, amit én még 1x se bírtam kivárni, de most legalább láttuk a rendfenntartó lovasokat, az utolsó perceket meg az elmasírozó váltást, s ami az egész után maradt. Ebéd a szomszédos St. James Parkban, majd átmentünk a Hyde Parkhoz hogy ott is gyönyörködhessünk a florában meg faunában. Meg a mókusokban, kacsákban, hattyúkban és a mindenhova odaszemtelenkedő galambokban. Elképesztők ezek a hatalmas zöld területek egy világváros közepén, s nem csak a színük miatt, hanem mert szépen rendben is vannak tartva.
A Royal Albert Hallnál hagytuk el végülis a parkot, majd siettettem a párom, mert attól tartottam, lekéssük a maradék nagy attrakciót. Ugyanis hátra volt még a London Eye. De nem kellett volna ennyire izgulnom, mert jegyért alig 10 percet kellett sorbaállni, a beszállásért pedig még ennyit se. Ugyan nem volt tiszta az idő, de azért megérte felmenni a magasba és onnan belátni Londont.
Eztán szabad programot engedélyeztünk magunknak. Én még Brightonban kinéztem magamnak kismamaruhát meg fehérneműt (főleg melltartót) a Mothercare-ben, úgy gondoltam beszerzem, na meg felvásárolom a Whittard szokásos akciós készletét ajándéknak. Csakhogy London belvárosa, a city üzletei nem éppen a várandós anyák kiszolgálására vannak kihegyezve. Végül Mothercare híján a Marks and Spencerben vettem melltartókat. Jóval nagyobb választék mint itthon és az árak… hát meglepően alacsonyak. A Leister square-en találkoztunk a párommal, majd a belvárostól a Trafalgar téren búcsúztunk. Ahogy emlékszem az elmúlt 10 évben valahányszor arra jártam, valamit tuti felújítottak. Most éppen a Nelson emlékmű volt talpig állványban. Hát csak a szökőkút maradt.

Continue Reading

Május 8. hétfő

Mire felébredtünk, már 4 SMSt kaptam, ami aztán 1gyel mégbővült, hogy boldog szülinapot kívánjanak. Sőt volt még egy ajándékom is, amit Jayne-éktől kaptam azzal, hogy csak az igazi napon bonthatom ki. Azért nem maradhattunk ki az igazi angliai májusból, zuhogó eső volt a reggeli program, ami úgy tűnt, nem fog soha elmúlni. A reggelink viszont a rendes adag volt, igaz, most meg későn kaptuk meg, mert éppen elfogyott a kolbász, szerintem elrohantak a Tescoba venni egy adaggal.
Ugyan mind a kettőnknek volt vízhatlan kabátja (na jó, az enyim kevésbé állt ellen az elemeknek), de azért azt akartuk, hogy legyen egy jó nagy ernyőnk, erre már régóta fájt a fogunk. A portás azt javasolta, próbáljunk venni a közeli Tescoba. Ahol persze nem volt. Úgyhogy rohamléptékben irány az Earls Court Road, hátha ott valamelyik üzletben találunk esernyőt. Az első helyen rögtön nyílt színi rablást akartak elkövetni, mert a nagy ernyőért 15, a kicsiért 8 fontot kértek volna. Na, köszönjük ezt nem, irány tovább. Kábé két üzlettel odébb volt egy mindenes bolt, ahol kicsi és az utolsó nagy ernyő is csak 6 font volt. Most van egy piros fehér óriásunk.
Az eső miatt át kellett variálni a programot, fedett dolgokra, tehát először is irány a Harrods. Ahol a legjobb az alsó szint élelmiszerrészlege, a sajtpultok, a borok, ahol még Tokajit is árultak (legdrágább az esszencia volt 118 fontért, de ez ugye semmi a többszáz sőt ezer fontos pezsgők mellett), valamint a luxuswécék (tisztaság, nagy hely, aranyozott dolgok és parfüm). Na és persze a gyerekekosztály se kutya, ahol potom 10 ezer fontért vehető Mercedes, igazi motorral. Egyébként luxuswc ide, luxuswc oda a londoni mellékhelységek közül a Toweben meglátogatott viszi a pálmát. Ott ugyanis kint voltak a plakettek, hogy az elmúlt 10 évben sorra elnyerték a legjobb klotyó címet.
Eztán jött az ebédet követő kultúra, a British Museum, ahol mint minden ingyenesen látogatható helyen, sok magyar volt. Ugyan három órát bolyongtunk a kiállítások között, de azt hiszem nem fordítottunk-fordíthattunk elég figyelmet a felhozatalra (Olvasóterem,Rosetti kő, Pantheon, görög vázák, órák, magyar bill pengő, mint az infláció elrettentő példája)
S közben rájöttem, életem egyik legnagyobb hibája volt, hogy megadtam a mobilszámomat Tikkának, aki SMSezgetett valami pitiáner munkaügyben, ami nem hiszem, hogy nem várhatott volna kb jövő hétig.
Pihenőt iktattunk be, ugyanis estére programot szerveztünk magunknak. Vacsoráztunk hát egy közeli, ugyan amerikai stílusú étteremben, ahol finom volt a sültkrumpli, viszont olcsó volt a kaja. Extrémsportunk: éjszakai fotózás Londonban. Meglepően jól sikerült, csupán 1x bolyongtunk sokat 3 metrónyi állomás folyosói között, majd rossz irányba ültünk fel a metróra. Viszont még 11-kor is sűrűn jártak a vonatok, s éjfél után indult mindenfelé az utolsó járat. A parlamentnél keztünk várni a sötétedésre, lett jó fotó a LondonEyeról meg a Big Benről is, majd elmentünk a Szent Pál székesegyházhoz és a Towerhez, ahol sajnos már minden alaposan le volt zárva, ezért a hidról annyira jó kép, mint számítottunk nem is készült. Persze vittünk állványt is, hisz anélkül elég gyengén teljesítettünk volna, ezért mi nem vakuztunk, mint az amatőrök.

Continue Reading

Május 5. péntek

Másnap már koránt sem volt olyan jó időnk, mint előzőleg, úgyhogy a mászkálás mellett néhány boltba is betértünk. A postán szereztem telefonkönyvet, amiből kiderült, hogy rosszul emlékeztem Horsham körzetszámára, mert én csak azt hittem 403-t kell tárcsázni, holott nem, hanem 01403-t. Úgyhogy hagytam üzenetet. Még előző nap elhatároztuk, hogy mégse vonattal, hanem busszal megyünk majd Horsham-ba, ehhez megtudtuk melyik a járat, honnan indul, s hogy az első megállója ott van aránylag nem messze a lakóhelytől az Old Steine-n. Gondoltuk, hogy miután megreggeliztünk, összecsomagoltunk, kijelentkeztünk és elzárattuk a cuccainkat az ügyeletes munkaerővel feltérképezzük mégis pont honnan indul a távolsági busz, nagyon elórelátó módon, hogy ne a teljes menetfelszereléssel kelljen megállót kajtatnunk. Csakhogy az Old Steine összes oldalán (több sáv jobbra-balra, parkkal elválasztott oldalak, szóval volt lehetőség buszmegállók feltérképezésére), majd minden busz megáll, s hiába kerestük, hogy hová van kiírva a 17-es szám, ami a miénket jelöli, nem találtuk. Visszamentünk hát a távolsági buszirodába, ahol pedig mondták, jó felé nézelődtünk, mert a Royal Pavilion előtt kell a második vagy harmadik megállónak lennie. Na akkor még egy kör, s kiderült, hogy nem vagyunk teljesen bénák, csak épp az általunk keresett buszmegállót felújítják és az oda kiírt számokat nem írták át még ideiglenesen se a többi helyre, mondjuk valami olyasmivel, hogy a tábla és megállócsere alatt, itt állnak meg a járművek.
A délelőtt maradék részét nézelődéssel töltöttük, window shopping, a jó idő hiánya miatt. Azért búcsúzóul lementünk a tengerparta elmajszolni a szendvicseket, dacolva a köddel, párával. Végül még egy adag chipset is vettünk, hogy legyen valami meleg bennünk, természetesen ecetesen. Egyébként az ecettel meglocsolt sültkrumpli osztatlan sikert aratott a páromnál is. Nem is beszélve a boltban kapható Salt and Vinegar ízesítésű chips-ről. Vajon nálunk miért nem árulnak ilyet? Meg koktélrákosat? Pedig ugyanaz a Walker’s nálunk is feltűnik (igaz az angoloknál meg nincs paprikás, ami egyébként is rossz).
Jayne-nel sikerült beszélni, megegyeztünk, ha megérkezünk Horsham-ba újra egyeztetünk, hogy hol s mikor találkozzunk.
Persze alig hogy felültünk a buszra kisütött a nap, úgyhogy nagyon szép időben sikerült végignézni az angol vidéket, a kis falukat, a hatalmas sövénnyel és bejáróval rejtegetett vidéki házakat. A busz egy órán át keringett szűk utakon, viszont fele annyiba került, mintha vonatoztunk volna, igaz akkor 1x még át is kellett volna szállnunk.
Jayne és Roger semmit se változtak az elmúlt három évben, talán csak a frizurájuk, mint ahogy a 18 éves Natalia se nőtt egy centit se, ellentétben George-dzsal és Francescával, aki ugyan nőtt, viszont egyébként sajnos nem sokat fejlődött. Miután megérkeztünk a házhoz, tettünk egy jó nagy sétát a környező mezőkön. Gyönyörűen sütött a nap, legeltek a lovak, nyíltak a harangvirágok. Még a párom is megállapította, akinek az egész angol épitkezés és házkultúra, amiért én annyira rajongtam nagy csalódás volt, hogy azért egy ilyen helyen élni tényleg minden pénzt megérne. Direkt a kedvemért házigazdánk egész délelőtt indiai kajákat főzött, méghozzá jó fűszereseket, mert tudták, hogy szeretjük az ilyesmit, de a biztosnág kedvéért, ha valamit nem éreznénk elég csípősnek adtak Tabasco szószt is. A jó hangulatú vacsorán persze ott volt a szomszéd házaspár is gyerekestül, hisz velük is legalább olyan jóban voltam annak idején mint munkaadóimmal (gyerekek nőttek, szülők enyhén öregedtek). Két meglepetés volt, egyrészt, hogy nem iszom, ennek okának mindenki nagyon örült, valamint a vacsi végén kaptam egy szülinapi tortát is (ami hétfőre lett volna esedékes). Meg is hatódtam rendesen és még beszédet is kellett rögtönöznöm.

Continue Reading

Május 4. csütörtök

Nem volt éppen nyugodt éjszakánk, ismeretlen helyen első nap ez naív ötlet is lett volna. Ráadául aránylag új volt számunkra az a felállás, hogy közös ágy, közös takaró. Mindenesetre az ember hajnalban felébredt és elhatározta, hogy akkor ő elmegy fotóz napfelkeltét, meg reggeli várost. Csakhogy a nap addigra már felkelt. Úgyhogy visszatért kb 1 óra múlva, visszafeküdt és tovább húztuk a lóbőrt, negyed kilencig, ugyanis előző este a srácnak azt mondtuk inkább fél kilenckor kérjük a reggelit, mint később. Úgyhogy gyorsan összekaptuk magunkat és megettük az English breakfast-et (ami ugye áll ilyen olcsóbb helyeken pirítósból, kolbászból, bacon szalonnából, tükörtojásból és babból). Aztán elindutunk városnézni.
Az idő nagyon kedvezőnek ígérkezett. A hivatalos látnivalók mellett, mint a Royal Pavilion a Lanes meg a móló belefutottunk az új Jubilee Könyvtár pazar üvegépületébe is. Azt hiszem, az angolok imádják ezeket a fajta épületeket, később láttuk Londonban a Temze parton, hogy rengeteg csupa átlátszó irodaépületet húztak fel mostanában. De fényképeztünk pubot, meg vegetáriánus cipőket is.
Az ebédet a tengerparton fogyasztottuk el, ami lássuk be az egyik legjobb dolog Brightonban, már csak ücsörögni is megéri meg nézelődni. Mi is legalább másfél órát töltöttünk a napon, aminek meg is lett másnapra a látszatja. Szép színünk lett. Megszemléltük a Pier kínálatát is, főleg ami az őrült hintákat illeti, amik a szabadesés elvén alapulnak. Már attól kavargott a gyomrom, hogy végignéztük, ahogy fel-le mozognak, forognak az emberek hatalmas távolságokon. Annak ellenére, hogy a mólón mindenhol ki van írva, kérjük ne etessék a sirályokat, azok tömegesen szállnak a környéken.
Még elindultunk a Marina öböl felé is, de ahogy közeledtünk egyre inkább azt láttuk, hogy a kikötőből bevásárlóközpontot csináltak, hát inkább visszafordultunk.
Természetesen nem hagyhattuk ki, hogy fish and chipset együnk, igaz a végén nem a legjobb helyet választottuk ki, viszont a pasi, aki kiszolgált a szemünk előtt hordott ki egy szívinfarktust. De legalábbis erősen markolászta a bal mellkasát, amíg velünk foglalkozott.
Este megnéztünk 2 ingatlanos műsort is a tévében, amelyben angol házaspárok külföldön akartak házat venni. Eléggé furák voltak az elképzeléseik, hogy mégis milyen helyen akarnak és mennyiért. Aki hajlandó volt kompromisszumot kötni, annak sikerült, aki nem, az még mindig keres. Ja meg láttam én is egy Dr. House-t végre.
A poén meg még az volt, hogy bár ígértem, bejelentkezem Jayne-nél, képtelen voltam felhívni. A telefonomban lévő 3 évvel korábban még működő mobil számot nem ismerte fel a szolgáltató. A vonalas számra jól emlékeztem, elvégre vagy tíz éve rengetegszer elmondtam itt-ott amott, de valahogy a körzetszám az nem stimmelt. Hát gondoltam, legrosszabb esetben busszal megyünk ki hozzájuk, hisz ott tesz le szemben velük a Horsham Guilford járat.

Continue Reading

Május 3. szerda

Az egész úgy kezdődött, hogy jó nagyokat vitatkoztunk a Mission Impossible 3-on. Szerintem korrekt akciófilm volt, bár Tom Cruise még mindig szar színész és lassan Rékasi Károly hangja is idegesíteni kezd alapból, ennek ellenére jól szórakoztam, ráadásul még ingyen kólát és pattogatott kukoricát is kaptunk. A párom pedig látványosan végigunatkozta az egészet, minden jelenetben talált hibát és nagy kakinak értékelte az egész filmet. Ezen még másnap, pakolás közben is fel tudott húzni, mert nem értettem miért kell egy szórakoztató akciófilmben a kákán is csomót keresni. Én jól éreztem magam, nem hiszem, hogy még 1x megnézném valaha is, de ennél több szót nem is kell rá vesztegetni.
Mivel nem sikerült lepasszolni Cicáéknak, végül a szomszédba hagytam a kulcsot az Évánál, mielőtt elhúztunk a reptérre, bedobtam a postaládájába, mert pont 3-án estére ígérték a rovarirtást, legalább oda is be tudta a pálcikás embereket engedni. Jó korán kiértünk hát a reptérre (busszal mentünk mert rájöttünk, hogy 1 átszállással megoldható a dolog, ráadásul szinte a házunk előtt áll meg oda-vissza a BKV), s a Ferihegy 1-en olyan sok mindent nem lehet csinálni, viszont így tuti az A beszállási csoportba kerültünk az EasyJetnél, hát volt jó helyünk. Ablaknál a párom ült, akinek ez volt az első repülőútja, én meg éppen olyan állapotban voltam, hogy ha sokáig néztem ki a kis ablakon, szédülni kezdtem. Szóval nem volt közelharc emiatt.
Gatwicken leszállva egész hamar megtaláltuk a vasutat, ráadásul pont 5 perccel a Brightonba tartó szerelvény előtt vettünk jegyet, hát arra se kellett várni. A vonaton jó magyar szokás szerint megettük a szendvicseinket, ezzel mintegy letudva a vacsorát is. Nyolc után értünk Brigthonba, ahol kb 15 perces gyaloglás után megtaláltuk a szállásunkat. Ahogy a nagy könyvben meg volt írva. Egy lakóház 8 szobája van átalakítva BandB-vé, mindegyikbe állítottak be mosdót és zuhanyzót, WC azonban csak közös volt. Mi a másodikon a 6-os szobát kaptuk (szerintem pont az van a képen), innen 1-et kellett felfele menni ha szükségünk volt.
Még aznap este tettünk egy sétát a tengerparton, majd elmentünk bevásárolni a közeli Somerfieldbe, hogy másnapra is legyen szendvicsalapanyag. Mint kis pénzű túristák kiatláltuk, hogy reggelit kapunk a szállásainkon, ebédre viszünk magunkkal szendvicseket, italt, gyümölcsöt, vacsorát pedig eszünk valami olcsóbb vagy gyors étteremben. S ehhez tartottuk is magunkat.

Continue Reading

Bejrut, május 30

A reggel igazából azzal telt el, hogy megpróbáltam magamhoz térni és ha lehet még azelőtt reggelizni, hogy a büfé bezár és sok pénzért szobaszervizt kelljen igénybe vennem. Ami ugye marha jól hangzik a filmekben, de ha az ember szépen kiolvassa a szobában itt ott elhelyezett különböző brossúrákat kiderül ám, hogy 2 dollárba kerül egy üveg ásványvíz a minibárból.
Aztán Főnéni is felébredt és elindultunk felfedezni Bejrútot. Első körben persze meg szerettük volna nézni a környékünket. Meleg volt, s úgy tűnt ez így is fog maradni, s természetesen ezt nem igazán bántuk. Kalap, napszemüveg, hátamon Mr. Samsonite, benne pedig a becses kincs, lábon edzőcipő és akkor menjünk. A reggel 3-kor kihalt utcákhoz képest egészen más kép fogadott. Erre már számítottam, hisz a szobám a főbejárat felett van és ugyan hajnalban volt kakaskukorékolás is, de főleg a dudálás volt, ami folyamatosan hangzott. Bejrútban rengeteg autó van, szinte mindenki azzal közlekedik. S a libanoniak a nagy méretű kocsikat részesítik előnyben. Szinte csak Mercedest, Audit láttunk, igaz, voltak 25 évesek is, de nagyok. Séta közben folyamatosan szólt a duda, illetve minden taxis ránk szólt, hogy Taxi! Taxi! mi pedig egy idő után folyamatos fejrázással közlekedtünk, jelezve, hogy kösz nem.
Először persze a tengert akartuk látni, hát magunk mögött hagytuk a Hamra-t és elindultunk az AUB felé, mert hogy annak van úgyis magán tengerpartja. Az útikönyv szerint Bejrutban egyetlen szabad strand van, de persze azt nem ajánlják fürdésre, viszont a magán strandokra akár napi 10 dollár is lehet a belépés. Az egyetem campusára sajnos az oldalkapun nem engedtek be, a biztosnági őr megállított és javasolta próbálkozzunk a főkapun, ami nem messze a McDonaldssal szemben található. Mint annyi mindent Libanonban az egyetemet is a háború után építették újra. Körbemászkáltuk és bár nem jutottunk el a magán strandjára, elvileg nekik van a legnagyobb a városban, de azért kikötöttünk a tengernél. Ahol a korzón még cipőpucolást is láttunk. Majd kávéztunk egy drive-through helyen. A plakáttal ellentétben nem Nescafét adtak. A drive-through meg úgy működött, hogy az autók megálltak, a srácok kirohantak a kávézóból, megkérdezték a sofőrt meg az utasokat mit kérnek, elvették a pénzt, visszafelé pedig hozták a rendelést meg a visszajárót.
Visszakavarogtunk a Hamra felé, ahol szembesültünk azzal, hogy ez tényleg a kereskedelmi központ, hisz minden sarkon legalább két bank volt, s egymást érték a világmárkás üzletek. Ebéd, vagy uzsonna után úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a belvárosba is. A pincérlány szerint nem érdemes gyalogolni, inkább taxizzunk, ráadásul a taxikban az a jó, hogy ha többen ülünk benne, kevesebbet kérnek. Most legalább megértettük, hogy miért is nem zavartatták magukat a sofőrök és dudáltak ránk akkor is a fuvart ajánlgatva amikor már 1-2 utas csücsült velük. De mi úgy döntöttünk, a kalandot választjuk és buszozni fogunk. Buszmegállót persze nem találtunk, viszont belefutottunk egy parkoló buszba és a sofőrt megkérdeztük, hogy mehetünk a belvárosba (jah majd mindenki beszéli az angol nyelvet, sokan még a franciát is, úgyhogy gond nem volt a kommunikációval). Elirányított minket a következő utcáig, hogy ott megy a 4-es járat, azzal eljutunk oda. Buszmegállót persze nem találtunk, de elég szerencsétlenül ácsoroghattunk az úttest mellett, mert megállt nekünk az arra járó 4-es. Aztán később persze kiderült, hogy buszmegálló nincs, mindenki ott állítja meg a járatot, ahol akarja.
BCD amit most már Belvárosnak, (Downtown, Solidere) hívnak teljesen újjá van építve. Annak idején (XX. század eleje) Kelet Párizsának hívtak, és most igyekeznek újra megszerezni ezt a címet. A felújított házak sétálóutcáit éttermek, kávéházak szegélyezik. Naná, hogy egyet kávéztunk is, ráadásul mivel pont a Haagen-Dazsba ültünk be, hatalmas fagykelyheket is rendeltünk. Részemről nem bírtam megenni a grillázsos karamelles csodát, viszont a vacsorára egyikünk se mert innentől kezdve gondolni. Miközben kávézgattunk, megállapítottuk, hogy nagyon kihalt ez a belváros, olyan mintha művi lenne az egész hely, megépítették, szép új, luxusboltokkal, kávézókkal és élet meg nincs benne.
Körbejáratunk, fényképezgettünk és végül bementünk Al-Omari Mosque-ba, ahol persze le kellett venni a cipőnket, sőt, mivel nők voltunk még be is kellett öltöznünk Klu-Klux Klánt idéző fehér csuklyás lepelbe.
A belvárosból hazafelé pedig gyalog mentünk. Legalább rendesen lejártuk a lábunkat. Megmásztunk jó pár emelkedőt, gyönyörködhettünk a különböző választási plakátokban is, s úgy képzeltük, hogy a fagyit is rendesen lejártuk. A hotelben még egy pohár vörösbort is elfogyasztottunk, s nyugovóra tértünk.

Continue Reading

Május 29. Budapest-Bejrut

Mind Boss néninek, mind nekem az volt az elképzelésünk, hogy éjszaka rajtunk kívül senki se lesz Ferihegyen. De ez nem így volt. Rengeteg gép ment 22 meg 23 óra magasságában például Görögországba, Tel Avivba stb. Úgyhogy a mi Bejrúti 23 óra 20 perces indulásunkban nem volt semmi különös. A repülő persze nem volt tele, viszont több család is utazott, voltak akik 2-3 gyerekkel, kisebbekkel, nagyobbakkal. Természetesen az a kislány, aki végigsírta az utat, a velünk párhuzamos ülésen ült. Igaz, félúton a szülők kevésbé népes helyre mentek velük.
Egyébként nyugis utunk volt. Én persze nem aludtam, inkább olvastam, míg láttam, főnéni néha el-elbóbiskolt. Egyébként Libanon és köztünk csupán +1 óra a különbség, úgyhogy már hajnali 3 volt mire megérkeztünk.
Megérkezve vízumot vettünk, majd beléptünk az országba. A határőr jó sokáig nézegette az útlevelemet, megpróbált beazonosítani a tavaly készült kép alapján, amikor még rövid volt a hajam. Bezzeg most ott álltam szemüvegben, szalmakalappal (mert azt vettem az utazás örömére) előtte váll alá érő lobonccal. De végül csak felismert. A csomagokkal szerencsére semmi gond nem volt.
A bejártatnál rögtön lecsapott ránk egy ürge, hogy taxival elvisz minket. De aztán kiderült, hogy a manusz csak az utasokat szerezgette, ugyanis miután bepakolta a cuccainkat a taxiba, közölte, hogy a pénzt majd odaadhatjuk a sofőrnek, de a borravalót már most neki a kezébe nyomhatjuk.
Éjszaka, kihalt város, alig autó, fáradtan vártuk, hogy a hotelhez érjünk. Bejelentkezéskor biztosítottuk az éjszakai portásokat, hogy külön szobát akarunk, aztán azt meg is kaptuk, s mivel Le Meridien, hát londiner vitte fel a cuccokat és mutogatta meg mindegyikünknek, hol van a fürdőszoba és hogyan kell használni a kártyákat ajtónyitáshoz (ami persze nekem még másnap se ment, csak miután a takarítószemélyzettől ellestem a technikát).
Kipakolás, ágybaájulás, nem jól alvás. Pedig szép széles, kétszemélyes ágyam volt. Ennek ellenére az alvási problémák egész héten megmaradtak. Később persze vígasztalt a tudat, hogy az itthonmaradott se viselte jobban a helyzetet.

Continue Reading

Bejrút Top 10

Íme néhány benyomás a kedvenc formámban:

1. Közlekedés egy igazi rémálom. Bár elvileg minden mediterrán meg Közel-keleti országban hasonló a helyzet. Mindenesetre lámpák nincsenek, illetve senki se veszi őket figyelembe, az autók mennek a maguk feje után és állandóan dudálnak. Mindenért. Csak úgy, ha egyedül vannak az úton akkor is azt érzik, feltétlenül meg kell nyomniuk a dudát. A gyalogosnak nagyon oda kell figyelni. Jellemzően csupán 1etlen balesetet láttunk, azt is ma hajnali 2-kor a repülőtérre menet. A tök üres 4 sávos úton 2-3 autó egymásnak meg a korlátnak ment. Ráadásul legalább az egyikben külföldi volt a sofőr.

2. A taxik, meg a taxisok nagyon nyomulnak. A hotelből kilépve rögtön az első ember taxiztatni akar minket. Aztán a városban ha elmegy az ember mellett egy taxis az tuti rádudál, kiszól, hogy nem akarjuk-e igénybe venni a szolgáltatásukat. Egyébként az se számít, ha van már a taxisnak utasa, ugyanis ha többen vannak benne, a pénz osztódik. Azaz ugyanaz a távolság mondjuk egy embernek 5000LL (libanoni líra), kettőnek már csak 2000.

3. A buszok nem rossz alternatívák a taxihoz. Csupán buszmegálló nincs. Ismerni kell a járatokat és az útvonalukon bárhol le lehet inteni őket és felugrani rájuk, s a sofőrnél fizetni. A buszsofőrök leginkább kereszteződésekben szeretnek megállni.

4. Háborús maradványok persze még mindig vannak a városban, országban. De olyan ütemben folyik az építkezés, hogy az elképesztő. Szinte egyik napról a másikra magas házakat húznak fel, hatalmas erkélyekkel. Még a lerobbantabb helyeken is volt valamikor portaszolgálat, az látszik. Ja és kutya szinte sehol se látható, ennek megfelelően az utcák kutyaszarmentesek. Macskák vannak, főleg a vörös minden árnyalatában, sima szürke házimacsek a fehér holló.

5. Libanon igazából egy hosszú tengerpart, egymást érik a házak végig az út mentén, szinte képtelenség idegenként meglátni a városhatárokat, hogy hol végződik Bejrut és jön a következő város, még a belsőbb területeken is nehezen felfedezhető a határ. Ráadásul nem lehet 2 percet menni anélkül, hogy házat, települést ne lássunk. Esetleg fenn a hegyekben, ahol még mindig van hó. Végülis csak 10000 négyzetkilóméter Libanon területe.

6. Bejrut belvárosa egy teljesen új képződmény. Az elmúlt 20 évben épült. Ezért aztán a csodás házak mellett csak vendéglők vannak, római romok és új építésű templomok, egymás hegyén hátán (katolikus, muzulmán, görög-keleti egyaránt). A belváros egyébként napközben de még kora délután is szinte teljesen kihalt. Este azonban, sötétedés után beindul az élet. Mindenütt teli lesznek az asztalok kajával, felcsendül a zene, táncolnak és száll mindenfelé a pipadohány illata.

7. Libanonban vörös a föld. Nem fekete hanem vörös, a sok vas miatt. S nagyon termékeny. A Bekka völgyben egy évben háromszor aratnak.

8. A libanoniak órákig képesek enni. Ez főleg az előételeknek köszönhető, amit mezza-nak neveznek, s mindezek keretében legalább 10 különböző ennivalót tesznek fel az asztalra, salátákat, pástétomokat, tavaszi tekercseket, szőlőlevélbe csomagolt dolgokat, spenótot (szintén fokhagymával, mint itthon meg egy kis citrommal, isteni), kenyeret, kenyérlepényeket, na meg sültkrumplit is. Úgyhogy mire ezeket végigeszi az ember, a főétel abszolút lényegtelenné válik. Egyébként a reggeli is bőséges náluk. Legalábbis ha lehet adni a hotel reggeli büféasztalára, ahol meleg kaják is voltak (bab meg hús!)

9. Vízipipázni nyilvános helyen az igazi. Mint megtudtam, nem egyszerű otthon úgy összeállítani az egészet, hogy tényleg élvezni lehessen, ezért sokan választják inkább azt, hogy vacsora, kávé stb. mellé a pincér kihozza a vízipipát és rendszerint feltölti. Még a különböző gyorséttermekben (Subway, QuickBite stb.) lehet a menü mellé rendelni.

10. Az emberek hihetetlenül kedvesek és segítőkészek. Bárki megmutatta az utat ha érdeklődtünk, méghozzá alaposan, az édességes boltban a frissen készült finomságokból kétszer is megkínáltak és beengedtek a pult mögé fotózni. A konferencia szervezői például nagyon gondot viseltek ránk, még a szabadnapokra is igyekeztek programot szervezni, vagy kocsikáztatni, illetve szinte mindenkit kivinni a reptérre (ha rendes időben indultak, de nekünk hajnali 2kor kellett elhagyni a szállót, arra azért még ők se vállalkoztak).

Continue Reading

Egyéni csúcs

Ugyanis már össze vagyok pakolva és még csak másfél óra múlva jön értem a buszocska. Épp tegnap mondtam a páromnak, hogy amióta ismerjük egymást, szinte minden évben utaztam valahova, s többnyire egyedül. Pályázat (rögtön megismerkedésünk után én 3 hónapra huss mentem az államokba), aztán volt egy nagyon gyors prágai hivatalos út, majd Roger szülinapja, hivatalos konferenciák (Párizs meg Riga). Ami szép és jó, hisz klassz helyeken jártam, viszont a céges meg pályázati pénzeken való utazgatás rendesen elkényezteti az embert. Nem fapadossal repked, korrekt szállodákban lakik, költenie se kell a saját pénzét csak ajándékra, mert ott a napidíj, s mindezekből olyan helyeken ehet ihat (ld. Eiffel torony), amit magánemberként meg se engedhetne magának. Szóval el lettem kényeztetve, ez a lényeg. Hisz most is, utazok el egy hétre, pedig a konferencia csak 3 nap, s olyan szállóban fogok aludni, amilyen helyen még nem is voltam. Elvileg még internethozzáférést is biztosítanak, úgyhogy még az is elképzelhető, hogy majd blogolok a távolból, felrúgva minden eddigi elvemet. De lehet, hogy nem és kitartok inkább, aki elutazott az élvezze a nyaralását, s ha elkap a blogolhatnék majd lemegyek a tengerpartra.

Continue Reading

November 26, Riga

A reggelit az egyik résztvevővel költöttem el, aki szintén az én hotelemben lakott. Mint kiderült, ő Litvániából jött és mesélte, hogy Riga igazából sokat változott, mert amikor legutóbb 5 éve itt járt, még sokkal rosszabb állapotban volt a főváros és az épületek, amiket mostanára tényleg gyöngyörűen rendbehoztak. Minden fel van újítva, de legalábbis nagyon igyekeznek, hogy gyönyörű városképet varázsoljanak. Elvégre nem volt könnyű, szétbombázott város 45 után aztán meg jött a megszállás.
A délelőtti program egyébként gyorsan végetért, csupán megbeszéltük ami az elmúlt egy évben történt, majd hogy mi legyen jövőre. Persze elvállaltam, hogy segítek homepage-t csinálni. Hehhe. Úgyhogy ebéd utántól kezdődött a vasárnapig tartó szabadprogram.
Egész délelőtt világos idő volt, gondoltam itt az alkalom, megkezdjük a városnézést, végre valamit láthatok nappal is. De persze amint elindultam elkezdett ömleni valami hókása szerű dolog. De nagyon sűrűn. Egy darabig gyalogoltam azért, de a vége az lett, hogy az előző nap felfedezett moziban kötöttem ki és lett valamint orosz felirattal megnéztem a BJD2-t. Meg kell mondanom, határozottan jobban tetszett így másodszor és eredeti hangokkal, mint magyarul.
Mire kijöttem a moziból persze már nem esett a hó, viszont újból sötét volt. Mindenesetre a környéken kezdtem egész jól kiismerni magamat. Az utcaneveket viszont képtelen voltam megjegyezni.
A hoteltől nem messze volt egy ház, ahol egész nap egy néni hordta el a havat a járdáról, mert állandóan omlásveszély volt este mikor mentem haza, akkor hagyta csak abba. Az összes hó lecsúszott a tetőről addigra. Ráadásul az épület egyike a fel nem újított, lakatlan házaknak, a néni a szomszéd házba ment be.

Continue Reading

November 25, Riga

Akkor folytatnám a beszámolót.

Persze nem aludtam valami jól, pedig igyekeztem sokáig fenn maradni olvasni, tévézni, hogy majd a fáradtság kiüt. Álmodtam olyanokat, hogy meglett a csomagom, fel is hívtak a reptérről, hogy hozzák és amikor megérkezett, nem az én kis csomagom volt, hanem valaki másé, a külseje olyan volt mint az enyém, csak éppen nem fekete, hanem szürke. Aztán meg azt álmodtam, hogy párom és szülei utánam jöttek, hoztak kaját, meleg cuccokat és mind az én szállodai szobámban bújkáltak, ingyen és a hátsó kijáraton keresztül közlekedtek, hogy le ne bukjunk az 1et fizet 4en laknak felállás miatt.
Éjszaka esett a hó is rendesen sőt úggy éreztem, hogy a város összes hókotrója az én ablakom alatt mászkált.
A reggeli legalább szép bőséges volt és negyed 10-kor azt mondták a repteresek, hogy délután 3 felé jön a csomagom, úgyhogy bár azt éreztem saját pizsamában jobbat aludhattam volna, kicsit jobb kedvel indultam el a hivatalos programra.
A bemutató nem volt valami jó, igaz, hogy amit tanítottak nekünk nem a világ legegszerűbb dolga, de ráadásul nehéz is volt követni amit a csaj csinált a nagy gépen. Közben persze hogy rászabadultam az internetre levelezgettem, meg a húgommal beszéltem is.
Az ebéd az egyetem éttermében volt. Körülöttünk a legtöbb gyereknek laptopja volt és mint kiderült az egész épületben a közös helységekben van wifi, úgyhogy nem csoda hogy ott szabadon internetezgettek. Egyébként valamilyen töltött hús volt salátával és krumplival, de az utóbbit rendesen megkaprozták, úgyhogy kihagytam. Gyanítani kezdtem, hogy a kapor az egyik kedvenc fűszerük a letteknek, nekem meg nem annyira, úgyhogy elképzelhető, hogy lesznek még ebből konfliktusok.
Délutánra annyira lelassult a net, hogy se indexet olvasgatni, se a bemutatott dolgokat gyakorolni nem tudtuk már.
Fél öt után fejeztük be a napot, siettem a hotelbe, de a csomagom még persze sehol. Felhívtam megint a repteret, ahol azt modnták, a Cseh légitársaság emberei csak 7 óra felé tudják majd kiszállítani mert akkor érnek rá, de tuti, hogy meg fogom kapni a csomagot. Kezdtem igazat adni az egyik szervezőnek, aki amikor megmondtam, hogy nem jött meg a csomagom, rögtön azzal válaszolt, hogy fogadjunk, a Cseh légitársasággal utaztam, mert azokkal mindig baj van.
Elindultam hát sétálni. Mibel egész délelőtt esett a hó, déutánra viszont +5 fok lett minden olvadt, az utcasarkokon jó nagyokat kellett lépni, mert hatalmas tócsákban állt a víz. Jó nagy utat tettem meg a sötétben, ugyanis Rigában télen már kettőkor megy lefele a nap. Megtaláltam a központi pályaudvart egy hatalmas áruházat meg a 14 termes multiplexüket, persze.
Vacsorát a lett McDonalds-nak nevezett étteremlánc egyik vendéglőjében ettem. Nagyon guszták voltak tényleg a kaják. Persze fogalmam se volt, hogy mit rendelek, mert csupán lettül volt minden kiírva, de szépen mutogattam. Na meg ismét lecsaptam egy adag fokhagymás pirítósra, mert ez a fekete kenyér valami isteni. Igen, erre a négy napra úgy döntöttem, felfüggesztem a diétámat, inkább ismerkedem azzal, amit Rigában kapható és ehető. Gyaloglok annyit úgyis, hogy ledolgozzam a felesleget.
Mire hazaértem, végre megérkezett abőröndöm, ott állt a szoba közepén. Letört az egyik foganyúja, elgörbült a huzogatós sin és kiborult a kontaktlencse folyadékom. De legalább megvolt az egeres pizsamám és megint elmentem a kávézóba ünnepelni, ahol sikerült rájönnöm, hogy a nagy műanyag kávéscsésze, amit kihoztak a felszolgálók rejti magában a kajamenüt.

Continue Reading

November 24, Riga

Indulás előtti éjszaka nagyon is valóságos álmaim voltak, amolyan lekésem a repülőt, lezuhanok, nagyon hideg tél lesz stb., úgyhogy ennek megfelelően életemben először féltem a repüléstől.
Reggel persze baleset volt a gyorsforgalmin, de szerencsére a Minibuszost nem ejtették a feje lágyára, úgyhogy mindenféle kis utcákon keresztül kiszállított időben a reptérre (jah és tök jó ennyire közel lakni a reptérhez, mármint idő viszonylatban, mert kifele meg vissza is egyedüli utas voltam, s mégiscsak olcsóbb volt mint a taxi)
A gép messze nem volt teli, úgyhogy oda ültem ahova akartam, és rövid volt a repülési idő, alig 50 perc Prágáig. Ott szépen feltérképeztem a repteret, hogy mit hol lehet találni, előre készülve a visszafelé útra, mikor is 3 órám lesz a két gép között.
Riga előtt leszálláskor már lehetett látni, hogy hó az van. A parcellák úgy váltakoztak egymással, hogy hó meg fa. Erdő és fehérség. Mint azt már mondtam, a csomagomat persze hiába vártam. Reklamálás megvolt, leírtam a kis bőröndöt, kaptam referencia számot, ami alapján érdeklődhettem. Majd irány a WC ahol szépen kidühöngtem és bőgtem magam.
Pénzváltás, taxi a szállodába (Piros Renault Senic). Kész szerencsének bizonyult, hogy a párom jó vastag bélelt kabátját hoztam magammal, mert az elég meleg volt ahhoz, hogy ne kelljen azzal foglalkoznom, megfázom. A pulcsik meg a harisnyáim ugye a bőröndömben voltak valahol útban Riga felé (reméltem, mert azt mondták van még egy esti járat Prágából, hátha azon rajta lesz). Így csak bejelentkezés után elindultam olyan alapvető dolgokat megvenni, mint zokni, bugyi, harisnya, fogkefe, fogkrém, tusfürdő. Mászkálás közben szerencsére megtaláltam egy piacot, ahol piaci áron szereztem be a fehérneműket és egy különösen jó meleg harisnyát.
Már ezzel a szereléssel felturbózva indultam el vacsorázni. Először egy kávézóba tértem be, gondolom ott vacsorázom, láttam is, hogy mások esznek tésztát, de én aztán ki nem igazodtam az étlapon, illetve azon csak italok voltak, úgyhogy forró csokit rendeltem. Ami kiderült nem az a fajta forró csoki amire én számítottam, hanem tényleg olvasztott mentás csokoládé volt. Töményen. Durva.
Végül a szomszéd utcában lévő Ukrán étteremben eszegettem fokhagymás pirítóst fekete kenyérből meg Soljanka levest. Ami valami istenire sikerült.

Continue Reading

Utazás

Megtettem az előkészületeket. Felvettem reggel a repülőjegyemet, a napidíjamat, sőt még a Minibuszt se felejtettem el megrendelni. Megnéztem, a kis füzetem, amibe Párizsban is jegyzeteltem még pont van annyi lap, hogy most is jó szolgálatot tegyen (persze ha súlyos grafomán rohamot kapok, kénytelen leszek valami lett füzetet beszerezni). Holnap még utána kell néznem az időjárásnak. Bár ma Tikka azt mondta, hogy Ugye tudod, hogy Moszkvában -15 fok van Nagyon remélem, hogy Rigában nem ez a helyzet. Bízom a tenger jótékony hatásában. Főleg, miután múlt pénteken A. visszamondta az angol BJD2-t, a vihar miatt, mire én fogtam magam és bosszúból elmentem shoppingolni. Gondoltam, veszek egy nadrágot, lehetőleg meleget az utazásra, de persze szoknyával tértem haza, ami hosszú és bársony, ráadásul 2 számmal kisebb, mint amit nyáron vehettem volna. Ma mindenki el volt tőle ragadtatva (na meg attól, hogy mennyit fogytam, egy hét után feltűnt mindenkinek), s mivel van jó vastag harisnyám is, úgy gondoltam eléggé komoly ember benyomását kelthetem ilyen szerelésben a csütörtök-pénteki találkozókon is.

Continue Reading

6ik nap, Május 9 (Párizs)

Eljött az utolsó nap. A hétvégi reggeliztetők nem igazán voltak top formában, mert szombaton ugye nem volt felvágott, vasárnap meg a kis zsömlebagettért kellett külön könyörögni. Persze lehet, hogy csak nagyon korán volt, mert a szokásosnál (8 óra) korábban reggeliztünk, hisz ki kellett jelentkezni. Ugyanis a délelőtti hivatalos program fél egyig tartott, a szobát viszont már délig el kellett hagyni. Így a sajtok lekerültek a recepciós hűtőjébe, a bőrönd pedig az alagsori csomagmegőrzőbe.
Mivel a gép csak este 8-kor indult visszafelé, délután még egyszer utoljára bejártuk a szebb helyeket. Eső nem volt, viszont köd az igen. Ellopták a torony tetejét is.
Hogy a kör teljes legyen, ugyanott ettem, ahol az első este, a La Dome-ban.
Aztán öt után elindultunk a reptérre. Na és itt jött az a bizonyos megállapítás, hogy a Charles de Gaulle az egy nagy kaki. Illogikus feliratzás, ami alapján semmit nem lehet megtalálni. Pestre utazó franciák mögé álltunk sorba, gondolva, az biztos jó, erre kiderült, hogy nem, totál más irányba kell menni. Ennyit arról, hogyha az angol feliratokon nem tudunk kiigazodni, vajon milyenek lehetnek a franciák.
Megkérdeztem a Chek-in pultnál, hogy és merre van a duty free, mire a csaj azt mondta, hogy túl a kapun. Ott viszont már csak biztonsági ellenőrzés és a váróterem volt. Még wc se. Roppant görbén néztek rám, mert visszamentem kívülre pisilni (a retyi szutykos volt rendesen). Kisebb volt a gép, mint odafele, és teli francia fiatalokkal akik Budapestre utaztak. Teljesen az utolsó sorban ültünk, s meg kellett állapítani, hogy a stewardessek nagyon is hangosan tudnak beszélgetni. A hangosbemondós csak megkérdezte tőlem, hogy is hívják a pesti repteret, mert otthonhagyta a papírját. Felírtam neki, hogy FERIHEGY. Még ki is ejtettem. Aztán amikor bemondta, hogy megérkeztünk, roppant vicces volt a kiejtése, le se tudom írni fonetikusan.
Kicsit megijedtem, mert utolsónak jött ki a csomagom, de megvolt benne az összes dolog, s a Minibuszra se kellett sokat várni, aztán valamikor 2 felé sikerült is lefeküdni a sok élménymesélés, Voila iszogatás és sajtevészet után.
Búcsúzóul egy virág a Rodin Múzeum parkjából.

Continue Reading

5ik nap, Május 8 (Párizs)

Végre aránylag jól aludtam. Ez valószínűleg köszönhető volt az előző esti vacsorának, amit az egyik szponzor fizetett, meg hogy utána még beugrottam a hotelhez közeli számítógépterembe, mert kaptunk ingyen logint, ezért aztán neteztem egy adagot az iMac laborban. A vacsin volt ülésrend, meg menü kitéve az asztalra, persze franciárul, úgyhogy megint csak zsákbamacska volt amit adtak, meg finom vörösbor.
Reggel az SMSek ébresztettek, a család sorban gratulált a szülinapomra. Ekkor már tudtam, hogy a nap élménye az lesz, hogy este az Eiffel torony első emeletén fogunk vacsorázni, az Attitude 95ben, éljenek a szponzorok. Nem tudom egyébként, hogy az ünnep miatt-e, de reggelire nem volt felvágott, meg sajt. Fujj, fujj!
Egész nap ment a program, és esett az eső. Legalább nem fájt emiatt a szívünk.
Estelefé időben indultunk a toronyhoz, hogy még legyen idő körbenézni, fényképezgetni. Már világított, de a csillogást még nem kapcsolták fel. Lefényképeztem egy amerikai családot akik nagyon boldogok voltak, hogy mind a négyen, meg az torony együtt szerepelhettek egy képen végre.
Az Eiffelen azonban még ekkor is dolgoztak. A vacsora fenséges volt, pezsgő, lazac (felismertem már a nevét a francia menüről), vörösbor, jó asztaltársaság, kilátás a Trocadero-ra. Hazafelé persze tökig eláztam, de nagyon gyorsan mentem, szerintem csúcsidőt, úgyhogy legalább elégettem a magamhoz vett kalóriákat. Aztán beálltam a forró zuhany alá.
Azért nem olyan rossz, hogy Párizsban az Eiffel tornyon ünnepeli az ember a szülinapját, csak a szívemhez közelebb állók hiányoztak. De nagyon.

Continue Reading

4ik nap, május 7 (Párizs)

Itt kezdődnek az unalmas, konferenciás napok leírásai. Persze akad köztük még így is egy-két kép. Egyedül reggeliztem, mert Angyalka elrontotta a gyomrát. Egyébként eléggé kényes neki, mint megtudtam, a zöldségeket se eszik, úgyhogy mindig megkaptam tőle a tányérját díszítő salátaleveleket, paradicsomokat. A változatosság kedvéért borongott az idő, ezért aztán csak körbeloholtunk vásárolgatni, mert másnapra, 8-án is ünnepe volt a franciáknak és nem volt egységes, hogy mikor mi is lesz zárva.
Elmentünk az Opera környékére, meg a Lafayettehez, mert áradoztam Angyalkának, micsoda csoda, de nem sok időt töltöttünk ott, mert neki nem tetszett a luxus meg az árak. Nem magyaráztam, hogy nem igazán vásárolni van itt értelme, hanem megnézni azt, ami van, ami lehetőség. Persze mint annak idején a Harrodsban egy zacsi miatt csak vettem valamit. Mécsestartót és parfümöt választottam, ez utóbbiról azt hittem, hogy szobaillatosító, merthogy a háztartási részlegen a gyertyák mellett volt, de mikor itthon kipróbáltam, már nem voltam benne olyan biztos.
Aztán már csak annyi idő volt, hogy borokat, mustárt meg sajtokat vásároljak. Az utóbbiakat beköltöztettem a minibárba, kipakolva belőle a dobozos söröket. Később kiderült, hogy a szag is beköltözött a minibárba. Most már mindez itthon van, úgyhogy mély lélegzetet kell venni, ha az ember kinyitja a hűtő ajtaját. Persze már nem sokáig, mert a hétvégén hazaviszem anyunak a fondü sajtot, amit direkt bosszantásra vettem. 😀

Continue Reading

3ik nap, Május 6 (Párizs)

Reggelinél már okosabb voltam, kértem croissant is. Aznapra a Saint Germain negyedet, meg a Latin negyedet néztük ki magunknak.
A Luxembourg palota kertjében kezdtünk, ami így kora reggel a kocogókat leszámítva egészen üres volt. A Szajna partján indultunk utána el a Cite sziget felé. Azt hiszem, a Pont Neuföt mindenféle szögből lefényképeztem. Nagyon úgy nézett ki, hogy egész nap szép időnk lesz.
A Notre Dame környékén persze hemzsegtek az emberek. S ugyan ki volt írva, hogy legyenek csendben bent a templomban, ott mégis hatalmas volt a hangzavar. Míg előző nap a Sacre Coeur-be még a fényképezőgépet is el kellett tenni, mert rászóltak az ember lányára a biztonságiak, ha a gép akár kikapcsolva is a nyakában lógott, addig ebben a templomban szinte világos volt a sok vakuvillanásnak hála. Én nem nagyon próbálkoztam, mert állvány nélkül eléggé reménytelen lett volna lefényképezni a rózsaablakokat, amiknek egy része így is úgyis el volt takarva, mert persze itt is renoválások folytak.
Azért a HMMből ismerős gargoylekat lefényképeztem.
A szigeten indultunk visszafelé, a Sainte Chapelle-ből szintén csak a csúcsát láttuk, mert az utcán állt a sor, s ott is bizony motozták a túristákat rendesen. Persze lehet, hogy azért, mert a Bíróságra is ugyanott lehetett bejutni. Végül visszatértünk a szárazföldre.
Szent Mihály útján mentünk a Sorbonne felé, be-betérve a könyvesboltokba. Ebédre szendvicsünkkel kicsücsültünk a Luxemburg kertbe, ami a reggeli állapotokhoz képest nagyon is megváltozott. Teli volt diákokkal, akik kiültek a napra, ebédeltek, tanultak, vagy éppen futottak. Szép nagy kört tettünk meg. Délután pedig elváltak az útjaink.
Először azért beszéltük meg így, mert aznap délutánra terveztem, hogy ellátogatok valamelyik múzeumba, de annyira szép volt az idő, hogy inkább sétálgattam tovább. Különben is jól esett végre egyedül lenni, mert bizony Angyalka kezdett idegesíteni.
Elmentem hát az Operához, megnéztem a Madeline templomot és bementem a Lafayette áruházba is. Végigcsodáltam az exkluzív lakberendezési részleget, ami 5 emeletből állt. Biztos a lakásvásárlás miatt történhetett meg, hogy ez sokkal jobban érdekelt, mint mondjuk a ruházat.
Feltérképeztem a szálloda közelében lévő piacias sétálóutcát és megcsodáltam, de a szag miatt csak kívülről, a sajtboltot. Aztán megint az Eiffel torony lábánál kötöttem ki, csokis ekler fánkot majszolva, német turisták mellett, majd átmentem a Szajna túlpartjára és elindultam a Trocaderotól Keletre. A nagy séta végén a Diadalívnél és a Champs-Elysees-n álltam meg.
Este elindultunk Angyalkával éttermet keresni. Ekkor találtuk meg azt a helyet, ahol volt nemdohányzó részleg, bizony, két asztalkával a sarokban. Kis asztalt kaptunk, szűk volt a hely, Angyalka mindig leverte a kését meg a villáját, a pincérünk viszont még a mögöttünk ülőket is könnyedén ki tudta szolgálni. Megint a napi menüt kértem, ami valami pástétomból állt, meg marhapörkölt szerűböl, a húsdarabok viszont tenyérnyiek voltak és több mint a felét meghagytam.
Hullafáradtan értem vissza a szobámba, kicsit még néztem a Csocsót, majd elaludtam.
Egyébként az alvás nem igazán ment. Pedig széles ágyam volt, egyedül az enyém az egész, teljesen lestrapáltam magam minden estére, ennek ellenére nyugtalanul aludtam és mindig felébredtem az ébresztő előtt.

Continue Reading